"... és a maradék"

Ami nem mutat, viszont nő és gyarapszik, lassan, lassan. Van, ami munkát ad és örömöt, s hasznot a gyümölcsei. S hozzátartozik a telekhez egy nagy füves rész, gyümölcsfákkal, majd a végén az erdő. (Ebből pár fa a miénk, no és!!! a látvány.)

A bangita most teljes virágpompában van, mióta a fotó készült. S ma rácsodálkoztam pár nap alatt vagy tíz centi nőtt.

A meggyfácska idén öltözött virágpompába. Alul a ribizli tele virág kezdeménnyel. Brutális lehűlést ígérnek a jövő hétre. Mennyire lesz brutális?

és a kert alján

Garay János-Kunoss Endre: Virágnyelv

Kulcsvirág (Primula) (Piros)

Szerelmem zsenge bimbaját

Tündéri fény karolja át.

(Kékes stb.)

Szívemben, érzem, oly erő fakad,

Mely egykor üdvöt, vagy tán poklot ad.

(Sárga)

Arcomon a halvány

Búbánat ül;

S kinek panaszlanám,

Az egy – kerül.

Jácint (Egyszerű, kék)

A fényűzést kerüld;

Ragályos métely ez;

Ki abba elmerült, -

Hínár között evez.

(Teljes, kék)

Hiában küzdök ellened,

Kit rabbá nem tesz kellemed!

(Teljes, tarka)

Divatbohó, hiú alak,

Akár sohase lássalak.

Csalán (Közönséges)

Halálig éget gúnyszavad fullánkja;

Vigyázz, hogy egykor szíved meg ne bánja.

(Árva)

Bosszúd hiában forralod,

Mérgét reám nem onthatod.

(Forrás: Lombok 3.sz. Tavaszhó 10. 1838)

forrás 

 

 

Egy szívbéli konyha

Konyhákat mutatott be a Remodelista, erre úgy rádobbant a szívem. Vajon miért? Megfogott az a hangulat, amit sugárzott: a bútor színe, a szűrt fény, s valami régi hangulatot, érzéseket hozott elő bennem.

 Aztán rákerestem az eredeti konyhára: https://www.remodelista.com/posts/kitchen-tour-with-alice-waters-and-fanny-singer/
A többi fotó onnan került ide, s megerősítették mindazt, amit csak az első fotó megpillantásakor éreztem. Úgy látszik nekem ezek a régi tárgyak, konyhai eszközök, bútorzat adják azt a melegséget, hangulatot ahol otthon érzem magam. "Alice a konyha antik szerszámokkal és palackozott tárgyakkal szerte a világból származik. "Nagyon szeretem a dolgok azon aspektusát, ami hagyományos és kopott és használható" - mondta. "Szeretem a bájos szabálytalanságot."

      

 

 

 

Tulipános hírmondó

  

 

  Ez a rész innen és onnan fotózva. Nyílni kezdenek itt is a tulipánok. Még reggel fotóztam, azóta már teljes pompájukban, mint egy korona mutatták meg magukat.

 A tűztövist elkapta a párnapos utolsó fagy, kicsit igazítani kellett rajta. Pedig ősszel olyan csodálatos volt.

  Bordók, ha egymásra találnak. Nem szabályos a kertépítés, sok a növények közt a füves rész, nehezen nyírható. Mindig amire erő van, azt alakítgatom. Tudom, tudom, már tudom az egészet (fel)ásni kellett volna, úgy beültetni, no arra főleg nem volt erő. Ez egy ilyen alternatív kert lesz.

 

Itt voltak a tuják. Nagyon próbálom beültetni, összeültetni. Kerültek ide gólyaorrok. Kerti, vad és nemesített. A vadak rendkívüli módon feltalálták magukat. S egy év után a tatárvirág is...

 

 Szerencsétlen Abelia új helyre került. Itt zsálya volt, de felturbózva, nőtt, mint a bolondgomba, mintha rákosan burjánzana. Kivettem, átástam a helyére. Ha már olyan nagyon beindít az a hely. Vajon őt is?

És ugyanezen zsálya máshol, más méretben. Ezért nem értetem mi történt vele?

 

Az utolsó örökölt bőrlevelet a kaszáló emberünk vágta le évekkel ezelőtt. Tavaly sikerült venni helyettük. Úgy látom szeretnek itt. Annyira vágytam rájuk.

A halódó hunyort új helyre tettem. Sajnos később, az előbb olvastam Bálint gazda hírlevelét, a pajorokról. Szedtem le a gyökerekről nedves, szétvágott valakiket. Ők lehettek, azt hittem meztelen csigák. Lehet, hogy ők voltak a satnyulás okai?

Zsebi művek, két kokárda kikaparva, meghalódva, szegénnyel veszekedek eleget...

Viszont így a fotókat elnézve látom értelmét a sok munkának. Mert nap mint nap megy a küzdelem, ami tavaly nem volt, vagy  idén új gazfajok törtek elő vagy az időjárás bolondította meg őket. Tavaly a sok átültetés ellenére kezelhetőbb volt. Vagy...

A hozzászólásokhoz

 

Az ember áldoz, feláldoz, gondolkodik és dönt. Sokszor írtam, hogy félszárnyú madár vagyok, s ez nem panaszkodás, ez tény. Viszont  létrejött itt egy új szerelem: a kert. (Azért is írom, mert az erdei kommentekre nem válaszoltam). Abszolut nulláról indultam vele, iszonyat munkám van benne, s nem kevés pénzünk. Ma már tudom, hogy kellene másként csinálni, valószínű akkor sem tudnám, idegent fogadni nem akarok, akarunk.

Szóval, ez az idei megkésett tavasz egyszerűen  kiszívja az erőmet. Hiába csak addig csinálom, amíg bírom, aztán fekszem, akkor is sózsákként, fájó tagokkal ébredtem reggel. Tavaly kisujjamból ráztam ki a díszkertet, Zsebinél , idén olyan gazok jelentek meg amik egyszerűen megfojtanak. Ha a málnásra nézek betege vagyok, pedig a java hátra van, ez vágja tönkre a vállam. Viszont, ha már tavaly volt termés, engedjük el? Csak korábban kellett volna kitakarítani a gazoktól... most  megnőttek, élik a világukat, s eszük ágában nincs  a könnyű megadás.

S néha mennék, úgy mennék, s megyünk is. Legfeljebb nem oda, ahova vágynék, hanem ahova lehetőség van. Ez sem kevés, lásd az erdő. Ezért is volt számomra oly hatalmas élmény: kimozdulás, az új pezsgése, s valami végtelen béke és nyugalom.

Mi kell a boldogsághoz?

Délelőtt kimentünk az erdőre,
 

 pontosabban a szőlőhegy fölötti erdőbe, ahol az ősszel beragadt az autó. Volt ott, ill. az erdészháznál (amire azóta valami szélvihar rádöntötte a körtefát)

rengeteg zsidócseresznye  az ősszel. Úgy tippeltem ez időre kikelhettek/szárba szökkenhettek, hátha tudok szedni/kiásni belőlük. (A tipp jónak bizonyult, csak a szedő ásócska volt gyenge a mindenféle növénytől és a kidőlt drótkerítéstől takart talajon. No és a csalánok is kitettek magukért. Azért harcoltam én is egy kicsit, az eredmény majd kiderül.)  No, meg az ember csak visszatér a tett helyszínére, pontosabban a beragadásáéra. Az út azon a részen most is gyalázatos,

 

volt egy jó félméter mély vízmosás is,

pedig nagy fakitermelés folyik, autók járják.

 

      
S mikor már begyűjtöttem amit akartam elmentünk a védett tölgyfához, szép az a rész.
 

 

 

S ahogy a kanyargós utat fotóztam megpillantottam a szarvasokat. Békésen legelésztek.

 

 Aztán az erdőben valamelyik madár riasztotta őket, s elmentek.

S ahogy jöttünk visszafelé ezernyi madár trillázott a fákon. A mókus a fa tetején lapított valamiért, addig tudtuk követni a tekintetünkkel.

Mondhatnám ott a felső ágon, de úgysem látható. Csak az időjárás érzékelhető, ami meglehetősen borús volt. S mégis! Az ember szinte egybeolvadt a természettel, végtelen boldogság járt át: a tavasz, a zöld fák nyugalma, békéje,
 

a madárcsicsergés, az egész környezet. Az ember együtt a szeretteivel. Akkor azt mondtam: számomra ez a boldogság!

Nézzétek meg!

A csodabogár