Az ember áldoz, feláldoz, gondolkodik és dönt. Sokszor írtam, hogy félszárnyú madár vagyok, s ez nem panaszkodás, ez tény. Viszont létrejött itt egy új szerelem: a kert. (Azért is írom, mert az erdei kommentekre nem válaszoltam). Abszolut nulláról indultam vele, iszonyat munkám van benne, s nem kevés pénzünk. Ma már tudom, hogy kellene másként csinálni, valószínű akkor sem tudnám, idegent fogadni nem akarok, akarunk.
Szóval, ez az idei megkésett tavasz egyszerűen kiszívja az erőmet. Hiába csak addig csinálom, amíg bírom, aztán fekszem, akkor is sózsákként, fájó tagokkal ébredtem reggel. Tavaly kisujjamból ráztam ki a díszkertet, Zsebinél , idén olyan gazok jelentek meg amik egyszerűen megfojtanak. Ha a málnásra nézek betege vagyok, pedig a java hátra van, ez vágja tönkre a vállam. Viszont, ha már tavaly volt termés, engedjük el? Csak korábban kellett volna kitakarítani a gazoktól... most megnőttek, élik a világukat, s eszük ágában nincs a könnyű megadás.
S néha mennék, úgy mennék, s megyünk is. Legfeljebb nem oda, ahova vágynék, hanem ahova lehetőség van. Ez sem kevés, lásd az erdő. Ezért is volt számomra oly hatalmas élmény: kimozdulás, az új pezsgése, s valami végtelen béke és nyugalom.
