"alkonyati, bágyadt búcsúzónál"

 Spiraea, mert nagyon, nagyon szeretem, ez egy újabb "arca"

 

 Borbolya

 Hunyor

 Krókuszok

 Nárciszok

Szőlőhegyen- Deák-kút

 

Söjtörön jártunk, a szőlőhegyen.  Deák Ferenc kútját megkeresni indultunk. Szőlők közt, erdőben vezetett utunk, téltemető szőnyegek közt. Itt-ott kankalinok. Vagy a kettő együtt. S a múltkor rosszul sikerült hóvirágfotók helyett a mostani sikerült. Szőnyegük még mindig beborította az út mentét. Vadcsapáson mentünk keresztül, vaddisznók túrta úton. Találkoztunk szőlős pincét takarítókkal.S milyen kicsi a világ egyből ismerősöket találtunk távoli városokból.

A keresztek most is ott álltak az utak elágazásainál.

 

  Aztán megérkeztünk:

Kiépített, végig jelzett út, esőbeálló, lépcső le a kúthoz. Az erdőben is lehet sétálni, megkeresni az elfolyó vizet. Gyerekekkel egy tavaszi, nyári napon jó kirándulási lehetőség. A faluban Deák Ferenc szülőháza múzeum. S a temető is tartogat meglepetéseket, csak ezeket a fotókat elő kellene keresnem.

Gondolom

megosztom veletek, más is olvassa, aki esetleg nem találkozott a a bejegyzéssel.
S akkor jöjjön egy film is. Színházi előadáson a Régimódi történetet láttam, az írónő is jelen volt. Emiatt vagy anélkül is, jó előadás volt. Az ajtót nem tudtam megnézni a könyv után, aminek hatásától napokig nem tudtam szabadulni. A filmet is csak évek után.

Az ajtó

 

"Virágszálak" és örömhír

Kankalinok, még mindig. Vagy inkább egyre dúsabban?

 Hunyorék. A tavalyi most állt fel , lassan virágba borulnak a bimbói.

 Színeváltozások. Bordóból sárgásbarnába váltva.

S egy örömhír. Az igazság az, hogy a szakmai szervezetünk vezetője feltette a facebookra. (Én ott csak jelen vagyok, nem használom.) Miután jöttek a gratulációk, úgy gondoltam megmutatom itt is, s ott is. Szakmai elismerés, Magyar Ezüst Érdemkereszt. Örültem a kitüntetésnek. Ki ne örülne? Amit a külvilág eljövetelemkor, s közben is visszajelzett, ezzel elismerték. Most is azt mondom, amit mindig: nagyon szerettem a munkámat.

Szösszenetek

1. Utazás, vonaton, menetjegyvásárlás. Már a jegykiadó belezavarodik a jegyekbe, mert úgymond nem érti a gép. Érzésem szerint sokat fizetek, de nincs nálam az a fránya szemüveg. (S már hányszor pórul jártam emiatt...)
2. Kaptunk személyvonatra gyorsvonati pótjegyet, ez már az első vonaton derül ki. A tényleges utazáskor a kalauz kéri a gyorsvonatra szóló pótjegyet. Megkérdezem tőle: úgy tudom személyvonaton ülünk. Elgondolkodik. Igen, s elnézést kér. Közben a menettérti jegyen megtalálja az aktuális útvonal nyomtatott formátumát...
3. Kalauzok: elektromos leolvasóval, mobiltelefonnal és tollal. Ki-ki útvonala szerint? S a tudása szerint. Van aki nem tud a menetrendről tájékoztatni. Ez érdekes. Kalauz, aki nem tud menetrendi felvilágosítást adni. Van aki a saját(?) telefonján nézi meg. Van aki képben van, van aki nincs. Megértem őket, ezzel a sok kütyüvel boldogulni. Aztán "lecsippantja" a jegyünket. Nehezen jön össze, nem akar a "kütyű" működni. Megkérdem ezt valahol központilag ellenőrzik? (Más kérdés mit ellenőriznek a tollas jelölésekkor?) Igen. S a statisztikához kell? Ő ezt nem tudja.
4. Éjfél magasságában végállomás, leszállás, s a szemmel láthatóan nagyon fáradt kalauzok. Nem ők voltak a jegykezelők, ők valószínű már csak hazafelé utaztak.
5. Kiállítás, fotó. Beszélgetek a teremőrrel, érdeklődöm a látogatottságról, majd a fotókról esik néhány szó. Elmondja az egyik fotó érdekességét. Rámeredek, de hát erről szó sincs. Itt egy kereszt áll a havas mezőben. Megnézi, igazam van. Ő erre nem is gondolt. (Szakrális fotók.) Végül is művészet, ki-ki mást lát benne, legfeljebb egészen mást.
6. Nem akar tavasz lenni, sehogy sem. Megyek ki a hideg szélben teregetni, nézegetem a virágokat, mintha a sok nézegetéstől előbb kinyílnának.
7. Tegnap vagy hatszáz kilométer vonatozás után rohantunk haza. Voltak meghívások, de az unokák a nagyszülőkhöz készültek, hadd menjenek. Másrészt ez a március 15. énbennem olyan rossz emlékű, jobb itthon lenni. Egyébként oda is el kellett volna utaznunk, már az unokákhoz. Majd máskor, ha teljes szívvel lehetünk velük. Nem maradtunk a fővárosban sem, nem úgy készültünk. Ahhoz, hogy az ember csavarogjon, nézegessen időjárás is kell. Itthonról télben, szélben, esőben indultunk, s érkeztünk. Nagyon elveszi az ember kedvét. Tudom, nincs időjárás, csak megfelelően kell felöltözködni. Akkor is.

 Állítólag Vörikét elütötte egy autó, a tetemet elvitték. Lehet, hogy nem is ő volt. Várunk, hogy jelentkezzen. Izgulunk, nagyon megszerettük a nagy túlélőt. Az erdőt, a rókát túlélőt. Most is sikerült vajon neki?

Egy nekem nagyon kedves kiállítást

nézhettem meg tegnap. S küldöm a fotókat Fodorkának.

S örültem,

hogy  egy  szívet és lelket melengető kiállításon mutathatja be életművét  Olasz Ferenc fotográfus,
hogy a fotókat nagyon méltó környezetben kiállítva láthattam,
hogy nem A/5 vagy utóbbi időben már közel A/3 as méretben(a nyomdai megnevezést nem tudom) nézhettem meg,
hogy így már egész más a vizuális élmény,
hogy az oly sokszor átlapozott albumokat, vagy azokból nagyon sok ismerős fotót "élőben" is megnézhettem

s azt gondolom,

hogy mindenkinek érdemes figyelmébe ajánlanom a kiállítást,
annak is, aki a szakrális úton nem jár, mert e fotók magukkal ragadják, elgondolkoztatják, lenyűgözik,
aki a népi építészetet szereti is talál emlékeket,
s nem utolsó sorban a művész kezdeti, fekete fehér fotói, ahogy a kiállítás belépőjeként láthatók a kereszten. Egyszerű falusi emberek portréi, egy ma már letűnt világból, a Mari nénik, Pista bácsik. A ráncos arcok, a munkában megkérgesedett kezek.

   

 

 

   

 

 

S hol jártam?

  

Mára

"De akármilyen jól megértjük egymást valakivel, akármennyire szeretjük, egy másik ember szívébe belelátni, hát az lehetetlen kívánság. Aki ilyesmit kíván, az csak magának okoz fájdalmat. A saját szívünkbe azonban, ha megtesszük az erőfeszítéseket, beleláthatunk, a befektetett erőfeszítéseink arányában. Végső soron az a feladatunk, hogy megfelelően és őszintén kiegyezzünk a saját szívünkkel, nem? Ha igazán látni akarunk egy másik embert, arra nincs más mód, csak az, hogy elmélyülten és tiszta tekintettel megfigyeljük saját magunkat." Murakami Haruki