Az egyes:
Soha ne mondd... Amikor az előző unokám megszületett, annyit piszkáltak a gyerekek , tudjátok a sok "mindent mással csinálunk", hogy egyszerűbb (faksznis) és időigényesebb legyen, de legfőképpen nekünk is van, engem úgy kizsigereltek ezekkel a kütyükkel, azt mondtam, ha itt még gyermekecske születik, gyűjteni fogok nekik, fogadhassanak szakképzett csecsemő ápolónőt, az majd mindent tökéletesen tud. S milyen a sors, nézzetek rám, mire megszületett Bobojsza, kificamítottam a bokám, hát hívhatták a segítséget máshonnan!
A kettes:
A felnövők. Nálunk mindig a nászasszony intézkedik. Sokszor mondtam is magamban, ha annak idején nálam az anyós ennyit ült volna fiatal házasként a nyakamon, én megfulladtam volna. No, persze, nem vagyunk egyformák! S mit hozott az élet, mire megszületett Áfonya, lebetegedett az anyós. Hiába, ezek a vírusok teszik a dolgukat. A fiatalok magukra szorultak, s ímmár felnőttek, megtanultak felelősséget vállani a dolgaikért. A kisgyermekért. Minden rosszban van valami jó.
Megy a szöveg, csörögnek a csészékben a kanalak, a levegőben finom illatok úsznak, új és újabb teákat kortyolgatnak, új ízeket próbálgatnak ki. Egyszer csak nyílik az ajtó, lógó (értsd félig leszedett, félig kipotyogott pelenkával) megérkezik az unoka. (A kistestvér két hetes...):
-Nagymi, képzeld el, így csináltam a babának (s fojtó mozdulatot) tesz, mire ilyen (hörgő) hangot adott ki... Csésze lecsap, nagyi rohan, de a picike édesdeden alszik. A tanulságot pedig a nagyszülők megbeszélik a fiatalokkal...!
