Imádtam a két könyvet

s a folytatása
Különösen a múltkor látott Nap, széna... filmek után. Az utóbbi könyv falusi függöny mögül leskelődőinek bemutatása elém hozta a fenti filmek falusi hírharangjainak működését. Más, persze, hogy más. Kicsit misztikus, többnyire a múlt század háború környéki, s utáni idejének történelme.  Női sorsokon keresztül, amiben az anya tán tipikus, a lánya már kilép ebből az életből. S jönnek új emberek, helyzetek, sorsok.     Szeretettel bemutatva, az író mintha mellettem állna s mesélne, mesélne, levegőt is alig kapva, csak mondja, mondja.      Ahogy érzékeltem az utolsó mondatokkal , lesz még folytatása is.              

Havazás után

 

S egy magánmegjegyzés: tudtam, sejtettem, hogy  nem lesz  a két műtét egyforma, most úgy vagyok mint kismamák a szülés után: alig várom a varratszedést.

Kérdés

Már régen akartam kérdezni, de akiknél ez aktuális lett volna nem mindenkinél van email cím. Tehát jöjjön a nyílt kérdés:

A családotok tudja, hogy blogot írtok?

Ha tudja, olvassa?

Ha olvassa, beleszól-e, hogy mit írhattok meg, mit nem, s miről tehettek fel fotókat?

Nem akarok elébe menni, a végén leírom a gondjaimat. Köszönöm, ha megírjátok  nekem. Tájékozódom, az én utam továbbra is az én utam marad. Ha kell szembe szél ellenében.

Egyszervolt fotók

még az elmúlt hét elejéről tán, vagy egy hete készültek. Most éppen szakad nálunk a hó. Megmarad? Reggelre többet tudunk.

 

A népek....

 

 Zsálya

 Rozmaring

 Kövirózsa

 Most megfogódtam: japán kezdetű és bokor lesz belőle.

 Téli jázmin, az egyetlen általam látott kinyílt virágja.

Bokor, tudom  a nevét,de most nem jut az eszembe.

Változások

Betegek voltunk, először a laptop került "doktorhoz", aztán én.  4 hónap után mintha egy másik osztályra mentem volna. Ősszel minden ment mint a karikacsapás, most a huzatos előtérben vártunk hatan, s a kísérőik másfél órát a beléptető vizsgálatra, majd kettő, azaz két órát az osztály folyosóján, így déli tizenkettő után tíz perccel már ágyunk is lett. Korábban  felhúzták őket, nem friss betegváltás volt. Ennyit erről.

Volt 94 éves mama, egymás után operálgatták, mesélte a régi szobatárs. Apám betegségének kiderültekor minden orvos azt mondta nekünk, 92 éves, ne kínozzuk a bácsit beavatkozásokkal. Feküdt mellettem egy 19 éves hölgy -származását inkább a partner személye engedte sejtetni- szőke, kék szemű és nevelőszülőknél nevelt 3 éves kisfiúcska anyukája. Műtéte utáni visítozása egyből egyértelművé tette származását, kiidegelve a szobatársakat, a családját, de leginkább az ápolószemélyzetet.

S köttettek barátságok is, ha már a sors és a betegség néhány napra egy szobába zárt minket.

Munkahelyemről a kutya nem érdeklődött utánam. ( Akkor lepődtem volna meg, ha másként történik.) A befekvés előtt 4-5 napot feküdtem olyan fáradt és kimerült voltam, már a műtét elhalasztása is felmerült. (A vírusok odavágtak, a benti idegeskedés nem használt, a nagy rendezvényről  nem írnék, mert durva tanulságai voltak,  hova is fejlődik? vagy változik a világ, s a szülők.... Aki rám nézett, azt kérdezte: fáradt vagy? Rájuk döbbentem: ennyire látszik? Én éreztem, csak nem sejtettem azt, hogy az arcomra is kiül.S ennyire.)


Vége jó, minden jó, műtét sikerült, gyógyulgatok, s még a kórházból is hazakerültem nagy izgalmak közepette: Ki is hoz haza és mikor? Értsd: időjárás, a 250 km-es útviszonyok, stb. Megoldottam, szervezni azt nagyon tudok, ezt senki nem veheti el tőlem.

Műtét utáni éjszakán nagy izgalmak: fiam felesége "kiköhögte" a pici lányt, némileg idő előtt. Az idei vírusok bitangok, megtapasztaltam én is. Jól vannak, hál' istennek.

Elgondolkodom: az őszi műtét lábadozásakor ment el apám, s most világra jött a leányka. Elmúlás, halál és születés. A világ forog körbe.

Emberek vagyunk

Felújítják az intézményt, csak két ember nem kapja vissza a közös irodáját, odaadták másoknak. Őket kiteszik a térbe, mondván a másik intézménynél is ott dolgoznak  a hasonló munkakörű kolléganők. Csak őket felejtik el megkérdezni, hogy is érzik magukat ott és mit szenvednek ettől a "lehetőségtől". Ezzel az akcióval a két kolléganő alkotta csoportot szétverik. (Ez már egy másik történet.)

Évek telnek el, felszabadul egy iroda. A vezető közli egy dührohamában, látva  a közös térben lét lehetetlenségeit, pályázzák!!!! meg az irodát. A többinek járt, ők pályázzanak és indokoljanak, miért is kell nekik iroda....

Nem pályáznak, végül egy hirtelen gondolattól vezérelve mégis megkapják. Igen ám, de minden lépésükről konzultálni kell a vezetővel. Mit és hova tegyenek stb. Egyiküket elfogja  a méreg, s felhívja az országban egy hasonló intézmény vezetőjét, mi erre s van-e erre jogszabály? A vonal túlsó oldalán mély hallgatás, érezni, szóhoz sem jut, majd kimondja: kicsinyesség.

Kicsi hazánkban, 2015. januárjában.

Hányunknak

van, lenne bátorsága, de inkább úgy mondanám lehetősége arra, hogy kiszálljon, s egy évig ágyban maradjon?

 

Ő megtette? Mi történt? Olvassátok el, nem tanulság nélküli. Hányunk, de hányunk tenné meg ugyanezt a kivonulást!

S jöjjön egy másik könyv, szerintem nem elég egyszer elolvasni. Én legalábbis így voltam vele: