arra ébredtem apám áll az ágyam mellett. Ez lehetett hallucináció, lehet, hogy megjelent. Beszélgettünk. Megbeszéltük, ami fontos. Aztán reggelre elfeledtem.
Teltek napok, vagy nem teltek? Telefonon hívtam, mesélte már jobban van. Rosszul volt, de lemerült a mobilja, tehát nem tudott senkit hívni. Éjfél körül, hogy gondolom én, hogy a szomszédokat zargassa? Lehet, hogy el is ájult, nem emlékszik, egyszer csak jobban lett.
Mihelyt megtudtam szervezni, elutaztam. Nem szóltunk neki, ne beszéljen le róla. Csengetek, nyitja az ajtót, meglát: nahát, mindenkire számítottam, csak rád nem. (Érdekes, az ajtó mellett kis balta, de az ajtót azonnal nyitja, nem nézett ki az ablakon: ki csengethetett? Amikor a szomszédai majdnem agyonverték, akkor is hiába volt ott a segítő szerszámok arzenálja, ellene fordították.)
Aztán, mert úgy adódott felmosnék. Majdnem agyoncsap, hogy gondolom én azt? Ő ellátja magát, tegnap is felmosott. Eztán már nem próbálkoztam. Legalább vittem egy kis süteményt, egy kicsit elbeszélgettünk, meglátogattam. Volt értelme az utazásnak. Amíg bírja, mosson csak fel, mosogasson csak el, a többi meg nem érdekes, korához képest rend és tisztaság van. Legfeljebb a sok fertőtlenítésben én vagyok kissé bekattant.
Azért némileg repültünk is, szokás szerint, halottam egy számomra ismeretlen esetet. Mégiscsak megérte elutazni.
2014. április 6., vasárnap
Tulipánok
Fésűs Éva: Tulipán
A tulipánon
átsütött a nap,
ráhullt a hajnal drága fényesője,
s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,
hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.
ráhullt a hajnal drága fényesője,
s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,
hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.
A
méhecskedongásos kert ölén
pirosan izzott melegmézű kelyhe,
ágaskodott a boldog tulipán,
hogy még jobban az ég felé emelje.
pirosan izzott melegmézű kelyhe,
ágaskodott a boldog tulipán,
hogy még jobban az ég felé emelje.
Úgy éreztem,
felém is integet,
amint a rezgő szellő simogatta,
elég magasra tartom-e szívem,
hogy átsüssön az élet fénye rajta?
amint a rezgő szellő simogatta,
elég magasra tartom-e szívem,
hogy átsüssön az élet fénye rajta?
2014. április 4., péntek
(Paraszt)Házak 2.
" Egy embernek való, jó ház, maga a beteljesült csoda. A ház, főleg az ilyen falura néző „úri tanya”, a természetben van. Része, egy darabja a természetnek. S a ház lelke maga az ember… Ember nélkül a ház lassan pusztul, és meghal. Lehet, talán még szerencsésebb megfogalmazás, s jobban körülírja a valóságot, hogy lelket lehel az élettelen falakba, a bútorokba, s mindenbe, amit használ. Azzal, ahogy benne él, főz, mos, takarít, tisztálkodik, rendben tartja, óvja, s ha arra van szükség, javítgatja, szóval egész ottlakásával valamiféle rend és harmónia szerint cselekszik. Úgy igyekszik egyensúlyban tartani a házat a körülötte lévő természettel, hogy ez őt és a házat minél több jóérzéssel töltse el. Persze, ez utóbbit tényleg embere válogatja. A csattogó fóliadarabokkal díszes és szalmatörmelékkel elegyes széjjelséget látva, ritka országjárásaim közben, s néhány nagyon lepusztult házra nézve, felvetődik: lehet, tényleg jobb volna, ha a házak választhatnának maguknak való embert. Nem tudni… Nekünk talán sikerült. És a háznak is. Persze csak akkor, ha utánunk is meghagyják olyannak, amilyen még sokáig lehet: a múlt egy jól konzervált pillanatának, ami olyan, mint egy jó fotó"
„Visszatekintve az időben, az első percre gondol… Amint beléptek a napsugaras kiskapun, s egymásra néztek a feleségével. Vágyakozást és lelkesedést látott a szemeiben, mint régen, a fészekrakó években. Mintha mindig is vártak volna erre a pillanatra, s tudta, győzködnie nem kell. Dobogó szívvel léptek be a vastag falak közé. A ház ablakain ömlött befelé a tavaszi napfény, odabenn csend volt és béke, ahogy leültek. Tétova gondolataikat, s a végső döntés előtti kétségeket elnyomta az a nyugalom, amely meleg takaróként telepedett rájuk, s amitől úgy érezték, soha nem is éltek másutt, csak itt.
Befogadta őket a ház, s ők rátaláltak a házra. Mint a remeterák, ki páncél nélküli védtelen testét csak annyi időre tárja a hatalmas víz veszélyeinek szívdobogva, amíg gyorsan átköltözik abba a csigaházba, amely épp jó rá. A sajátjába, ami rátalált, s amit kiválasztott.”
„Ezt a fajta boldogságot pénzen nem lehet megszerezni. Mert nincs „annyi” pénz, amelyen meg lehetne venni a madárdalt, s a nagy diófát, ami az élő múlt, jelen, s jövő… Az öreg akácokat..., meg a vaskeménységű, hatalmas szilfát, „aki” úgy áll a ház előtt rendületlenül, mint sötétbozontú, subába burkolózott szálas betyár, aki fokosára támaszkodva fenyegető árnyékával a bentalvókra vigyáz. Tudja, hogy mindez túl fogja őt élni, s hogy nincs már annyi ideje, hogy akkorának lássa
a kert sarkában sarjadzott kis diófát, mint amelyiket az imént megcsodált - de nem bánja. Szeretettel néz rá, és elhatározza, hintát akaszt majd vastag oldalsó ágára az unokáknak, hogy kedvükre játszhassanak. ők majd láthatják, mint válik óriássá a kis facsemete, s megszeretik majd a házat.
És a ház is befogadja őket, mert - talán attól, hogy mindig jó emberek éltek benne… - sugárzik belőle a szeretet.” Farkas Csamangó Zoltán
2014. április 3., csütörtök
Miért van az,
hogy máig, ha a háztömb mögött jövök haza (ahol 13 évig sétáltattam macskaurat) folynak még mindig a könnyeim? Mennyit bántottak miatta, barátnő maradt el, gyerekeim nem látogattak, de nekem oly fontos volt. Nagyon szerettem őt.
(Paraszt)Házak 1.
A tulajdonosok hollandok, de a ház nálunk található. Kerestem párat, hogy láthassuk, felvehetjük a versenyt az amúgy joggal szép provence-i és toscanai tájjal, házakkal, lakberendezéssel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)