Napsütésben

Kis melegség ebben a hidegben!

Zsebi szeretetnyelve

Gary Chapman könyve az öt szeretetnyelvről szól, emberekről. Délután elgondolkodtam, hogy a kutyáknak is lehet szeretetnyelve. Zsebi nem eszik, nem eszik konzervet, nem eszi az imádott tésztáját, hoztam neki kutyaszalámit, eleinte ette, már az sem megy. Elkeserítő. Viszont adtam egy kis gulyás-krumplistészta maradékot, ez után még a tányért is kinyalta. Ez lenne a megoldás, a pörköltalapú ételek?

Viszont van egy dolog, amiért sorban áll a kapuban, és csak vár, vár és vár. A simogatás, egyszer, kétszer, tízszer és a labdadobálás. Délután már ezen gondolkodtam, nem kell neki ennivaló, csak szeressék és játsszanak vele? Ez a testi érintés szeretetnyelv, ami fontos neki? Pedig tőlem és amikor a szomszédunk rendezi is megkapja. Úgy látszik az sem elég, még több kellene neki?

Hó, hó, hó

Melegségnek, ebben a hidegben

Az illusztrációs blogról mentettem le ezt a képet, illusztrációt? Egy japán hölgyé, Kinukoé. Ilyen hidegben elkel egy ilyen szép melegség, ha mást nem, az ember lelkét melegíteni.

Születésnapomra

küldte az unokám. Majd szkennelni kell, mert ez egy jól sikerült rajz. Néha látszik az anyai kéz példája, de a lényeg az ő lepkéi, napocskája, fája, zsiráfja, s a föld alatti kelni készülő magocskák. Nagy dicséretet kapott Nagyikótól. (Az ő elnevezése! Meséltem neki a múltkor, hogy ezt a nevet ő találta ki, mikor még kisebb volt. Csodálkozott.)

A teleportált macska

Reggel, még fel sem ébredtem szinte rohantam kutyázni, mert tegnap abban a kutya hidegben bizony elmaradt  vele való foglalatosság. Aztán fát hordtam be, mert adjuk meg  a tűznek, a kályháknak is, ami jár nekik. A két macska a lábtörlőn feküdt. Hol máshol? Az, hogy elesek bennük, bemenni alig tudok őket egyáltalán nem zavarta. Rájuk kellett már rezzentenem. Befordulok a fával, megyek vissza, már csak egy macska van. Ejh, ez meg megsértődött - gondoltam. Inkább továbbállt ősi kandúrszokása szerint, mert mindig rendkívül fontos dolgai vannak, ennek következtében állandóan úton van. Kivéve, ha evésre van kilátás. Hogy nem, hogyhogy nem olyankor mindig előkerül. Micsoda radar lehet beépítve nála? Nem is sejtem.
Órák teltek el, benézek a hálóba, mit nem látok?! Őkandúrsága az ágyon alszik. Ezen aztán meglepődtem, hogy is került oda?

 Nincs a házba beszoktatva, mikor osont be és legfőképpen: hogy merte? Aztán magamba szálltam: itt ez  nagy hideg, gondolta ad magának egy kis papalanos ágyon való pihenést. Hagytam, már úgyis mindegy volt. Meg is hálálta, gondolt egyet jött a konyhába, kiengedtem, a s ahogy elnézem felvette ősi kandúrszokását: azóta sem láttam. Igaz, még nem volt vacsoraosztás.....

A fotón a fekete folt macskát rejt. Senkit ne tévesszen meg!

Világok határán

Schäffer Erzsébet előző bejegyzésben bemutatott könyvéből hozok két részt. Beszéljenek magukért!

 Schäffer Erzsébet: Súgd meg…

Egy négyéves, érzékeny, minden idegszálával figyelő, gazdagon fantáziáló kislányról, Liliről mesélt az édesanyja.
Azon a nyáron kisöccse született, Dani.
Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen vele ő. Kettesben.
Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe. Ekkor Lili odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt és ezt mondta:
- Súgd meg nekem, milyen a Jóisten... Elfelejtettem...


„Az öregek, a régiek tudták még, mennyire fontos, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és a világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni, és földi létük minden percét értékelték és élvezték.
Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor vártak és figyeltek….
Szállt a füst, bodorodott, mesélni kezdett. Régi idők meséit mondta el, történeteket, melyek nem merülnek feledésbe soha, míg lesznek emlékezésre, csendre, bölcsességre vágyó gondolataink.
Néha kialszik a pipám, akkor újra meggyújtom, rápöfékelek, hadd keringjen a füst fel a magas égbe, tudassa, hogy itt vagyunk, keresgélünk mi, feledékeny, gyarló emberek. „

 Alexandra levele S. E. hez