Álmok, amik valóra váltak



Évek óta vágytam étkészletre, amelyet egy fazekassal készíttetek el. Csodáltam az ő munkáit, gyönyörű formát ad edényeinek, tárgyainak.  Valamelyik évben egy versenyen díjat is kapott valamely edényfajta korongozásáért. (Hja, a memóriám....) Most kiderült díszítésben sem utolsó.

Úgy gondoltuk, hogy számunkra a házunkban fontos lesz, hogy ilyen tányérokból együnk, ezekből a poharakból igyunk, s az ő edényeiben süljön, följön az étel. Gyűjtögettük a pénzt, számunkra az ünnepek ajándéka az volt, s mikor úgy éreztük  léphetünk, felkerestük őt. Az eredményt nézve megérte. Köszönjük neki.

A mi házunk

A mi házunkat kerestük, kerestük és kerestük. Aztán jött az ősz, s lemondtunk róla. S egyszer csak megláttunk egy hirdetést. Levélváltások, telefonok, megtekintés. Sokan jöttek, nézték, mi vártuk a tulajdonosok visszajelzését. Mikor meghirdették, s megnéztük még ők is vajudtak: eladják, menjenek, lépjenek vagy maradjanak? Megértem őket teljes szívemből.

Cs. I. írja  legújabb, beszélgetős könyvében saját házáról: "Ezt a házat egy olyan házaspár építette és rendezte be, akik  az anyagokon kívül valami mást is belettek. És ez a valami a szívük forrósága volt. Amikor az ember odamegy és megnézi, a szív ereje süt ki a falakból. Ott a kő, a fa.  A téglák meleget és harmóniát sugároznak. Egy olyan ház, amit csak szívvel-lélekkel lehet megcsinálni. Csak az élet úgy alakult…ahogy még sokszor alakulhat-,  hogy el kellett adniuk, hogy egyéb céljaikat megvalósítsák… de fontos volt, hogy olyan ember kerüljön oda, aki ezt ugyanúgy megbecsüli, mint ők."

A mi esetünk is hasonló: tíz év szívvel-lélekkel végzett tervezés, munka, átalakítás, kialakítás, s ahogy tulajdonos mondta, amikor az ember élvezhetné munkája gyümölcsét el kellett adják. Örülnek, hogy hozzánk kerül, akiknek nemcsak ház kell, de annak a lelke is fontos.


Így lettünk, leszünk lassan parasztház tulajdonosok.......

Bolhapiacok, tárgyak, vágyak

Szeretem a bolhapiacokat. Kimegy az ember, nézelődik, figyel, keres. Aztán meglát, azaz észrevesz, kivesz, megnéz. Majd érdeklődik, elfogad, netán alkudozik, s ha szerencséje van olcsón jó dolgokhoz jut.

Néha. Néha kifogja, néha kincset lel. Néha nem ért dolgokat, miért ragaszkodik az eladó bizonyos árhoz, mikor szinte ripityára törnek az ömlesztett árui a dobozokban. Aztán az ember is kitart egy-egy tárgy melllett, s áldoz, rááldoz, hazajön, s megnézi a szignókat az interneten, s csodálkozik, s érteni kezd dolgokat. Így került hozzám ez a kehely. Nem tudom a fotóval sikerült-e visszaadnoma a minták és a forma finomságát, s nem utolsó sorban azokat a gyönyörű melegbarna színeket,amik megfogtak, amikor a sok kacat közül kivettem. Én nagyon szeretem.

Vannak az országban bolhapiacok minden országrészben. A nyugatiak erős nyugati felhozatallal, értsd a nyugati határ közelében beszerzett árukkal. Köztük csodaszép cserépedények, kerámiák, sajnos(?) az ember magyar árut keres. Keresne, de ritka, errefelé ritka. Aztán elutazik az ország közepébe, s ott körülnéz, s régen keresett kincsekre lel:

A tálas mintáját, eredetét hiába próbáltam beazonosítani, nem sikerült. A magyarok tulipán, rózsa, azaz az erdélyiek. Akkor? Mindenesetre szép, nekünk tetszik.

Vannak csak egyszerűen megunt, s kitett tárgyak, amik másnak fontosak lehetnek. Így jutottunk jövendő házunk csillárjaihoz:

S ez már nem bolhapiac:

Hónapokig gyűjtöttünk, alkalmakra, ünnepekre kapott pénzeket, s megrendelhettük kedvenc fazakasunktól a házunk tányérjait, táljait, sütő-főző edényeit cserépből. Izgatottan várom az eredményt, amit nála készen láttam az minden esetre bíztat, meseszép volt, szívem vágya. Megérte várni, kivárni.

S még egy szívem szépe. A hobby boltban, ahova  vásárolni járunk akadtam erre a csillárra. Amikor kinéztem magamnak pénzem sem volt, csak a szemem akadt meg rajta. Aztán sikerült megvenni, a komód tetején várta várja a helyét, ami úgy néz ki hamarosan meg is lesz:

Ennyit a keresésekről, a felfedezésekről, a várakozásokról és a megtalálásokról. (Utóhang: ha az ember simán tudna feltenni fotókat a blogra, nem kellene minden egyes fotó után kilépni, aztán ismét fellépni, hej, de könnyű lenne az ember élete.........) Hej, de!

Újabb keresések

Régen írtam a házkereséseinkről, folytatom. Kerestünk és kerestünk, a típusos példákat írom/írtam  le a blogban. Volt olyan délelőtt, hogy két házat találtam. Gyors telefonok: egyiknél éppen akkor írták a lá a szerződést, a másikat akkor adták el. Megkaptam a tanácsot: szerződjek le ingatlanközvetítő céghez, mert akkor rögtön értesítenek, ha számomnra megfelelőt találnak. Érdekes, ahová még előtte pár hónappal bejelentkeztünk azóta is küldi, amiket talált. Igaz, hozzánk még nem érkeztek meg az ajánlatok....

Ahogy figyelgettem a hirdetéseket folyamatosan, azt láttam, aki reális (azaz elérhető vagy jelenleg elérhető és alacsony ) árat ad meg, azok a házak elmennek. Vannak, amelyek hónapok óta fent vannak a neten, magas áron. Tartják az árat és tartják a házat tulajdonosaik is. Egynémelyt irreálisan magas áron. Nem értem, kire és mire várnak, miben bíznak? Külföldi vevőkben?

Ez a ház már gazdára talált (igaz, csak talált, mert megvették, s áll, s romlik, mert semmit nem kezdtek vele), valahol egy faluban. Itt heteket szoktam eltölteni, naponta járok el előtte és fáj érte a szívem.

S a ház eredeti gazdáinak másik háza, bolt volt. Az utolsó lakója pár éve halt meg, azóta árulják. Ő a szívem csücske. Álom.... Mert drágán adják, mert sokba kerülne a felújítása, de leginkább mert sarkon van, nyílt helyen, túl nagy forgalom legkellős közepén. Semmi lehetőség az elvonulásra. Az álmok/ábrándok azért vannak, hogy lehessen róluk álmodozni.

És egy utolsó ház. A fotó gondolom mesél mindenről....

Mi pedig lassan feladtuk, félretettük a házkeresést, mert jött az ősz, jön a tél, ez az időszak a visszavonulásról szól. Sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak, már célirányosak vagyunk, s reméljük mindezt majd tavasszal  megújulva, s friss erővel hasznosítani tudjuk.

Emlék 2.

Gyermekkoromból került elő a fénykép. Még emlékszem, amikor nagyszüleim udvarán folyt a gabona cséplése, a  szalmakazal felrakása, azaz egy ilyen emlékem van, aztán jött a "téeszcsé", ahogy emlegetni szokták nagyszüleim, s már ott történtek a dolgok.... A fotó kicsi, nehezen láthatók az arcok, azt hiszem a lényeg a jelentésen van, a hangulaton, az emlékezésen.

A másik fotón pedig nászajándékok. Hallgatom a Duna tévén a házasságról szóló műsort. Mi is nagyot léptünk, hirtelen léptünk, vagy inkább csak feltettük az i-re a pontot. Akik nem a szenzációt látják benne, társaim az eM csoportból, a régi barátnő egy-egy kedves nászajándékkel örvendeztettek meg minket.

Emlékek

Apám falusi gyerek volt, ismeri az itt élés előnyeit-hátrányait. Nem érti miért van bennem ez a végtelen vágyakozás egy parasztház után? Gyermekkoromat nagyszüleimnél töltöttem, már a szüneteket, s akkor velük éltem-dolgoztam, az összes falusi munkát. Mindig hozzájuk akartam költözni felnőttként. Ez nem jött össze. Innen tán a nosztalgia.

Aztán kezembe került Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a  világot. Ezer apró cikk és ezer apró cakk breviáriuma.

Elolvastam, s megértettem. Mintha visszamentem volna az időben 50-60 évet, ott jártam , éltem egy hajdani faluban, a gyermekkoromban. Az ő és az én falum között kb. 120 km a távolság, de a helyzetek, a hajdani falusi lét terei, kellékei, sőt gyakran még szavai is megegyeztek. Mindehhez hozzájött az ő  látószöge, ahogy belehelyezkedik a hajdanvolt kisgyermek gondolkodásmódjába, a világ felfedezésébe, körítve némi álomvilággal, misztikával. Nekem a könyv nagy olvasmányélmény lett.

Kedves”Faludi Ádám”, kedves hajdanvolt kisgyerek, gratulálok a könyvhöz. Megragadott a líraisága, mesevilága, s nem utolsó sorban az a falusi világ, amelyet körüljár. Nem titkolom, valahol saját gyermekkoromra ismertem benne, amennyiben a típusos élmények, emlékek, környezet valahol közös. Jó volt olvasni, visszatérni a hajdanvolt időkbe és emlékezni. Emlékezni arra a világra amely sajnos már csak az emlékeinkben él.- írtam  a blogjába könyve ürügyén.

S ha már könyveknél tartunk, jöjjön egy fotóalbum: Óvári Miklós 1001 domb meséi. Zala megye völgyeit, dombjait, hajdanvolt  hegyi hajlékjait járta be és körül, s örökítette meg felvételein. A fotókat látva az ember elgondolkodik: lassan összedűlnek a  régi boronaépítésű házak, pincék, eltűnnek, pedig ezek is múltunk részei, méltók lennének a megőrzésre. Hiszen a hajdani paraszti életforma emlékei, a múltunk részei.

Újabb házak

Új házat találtunk

. Elmentünk megnézni az előbb bemutatottat, az nem jön össze. Minden szoba, konyha egy ún. tornácra nyílik, ami nem is tornác, mert csak oszlopai vannak,  mellette alig tér, olyan keskeny. Nem is értem miért csinálták. Tán, ne kelljen a szabad ég alatt közlekedni?
Partizán módra, értsd nem ügynökkel néztük meg, hirtelen felindulásból indultunk hétvégén. Falun mindig akadnak szomszédok, akik ismerik a rejtett bejáratokat stb. Így néztük meg mi is, de csak kert felől. Szörnyű élményem volt, ahogy mentünk át egy sikátoron, az ember a lába elé nézett, ott volt egy ketté harapott egér. Ha a házra gondolok, mindig ez a látvány ugrik be... Nem vonzó.....
Szóval, beszélgetünk a kísérőnkkel, hamar megtudtuk mennyit ér a ház, mi eladó még (mindet meg is mutatta), s mennyit érdemes adnunk érte. Hogy működik az ügynökösdi, s az ember megérti, egy ház miért is kerül annyiba, amennyibe.

Beszélgetünk, nézelődünk, s megláttam , megláttuk ezt a házat. Nem is értem miért akadt meg a szemünk rajta: sehol kódisállás, semmi tornác stb. Az ára elérhető, belülről megbeszélés alapján nézhetjük meg A tulajdonossal. Lehet, hogy a kedves nénik, az odafigyelés tette vonzóvá a helyet, s ott ezt a házat?
S rájöttünk, nesze neked internet, fényképes hirdetések, van, ami oda sem kerül fel. Egyszerűbb, hatékonyabb a szájról szájra terjedő eladás. Minden esetre az információk első kézből áramlanak, nincs rajtuk felár, kiderülnek a titkok, a házak történetei, emberközelibbé válik minden. CSAK ki kell menni egy faluba, körülnézni, érdeklődni, s megy minden mint a karikacsapás. Megy? Meglátjuk!!!