Nem tudtam tegnap írni,

mert olyan helyen voltam, hogy helyzetbe kellett volna hozni a laptopot, s akkor csak olvasni lehetett, írni nem.

Szóval a 300.000 oldalmegjelenítésre: köszönöm, hogy velem vagytok, hogy olvastok, s jeleztek is nekem. Ez nem nagy olvasottság, nem  kevés, nekem így jó. Blogom én blog, nem közérdekű, de örülök, hogy olvasóim vagytok. Örülök, hogy "megismerhettem" néhány embert, új világok, gondolatok nyíltak előttem, s én is bepillanthatok az életetekbe, s alkalomadtán gyönyörű fotókat láthatok. Maradjatok továbbra is velem!

forrás?

Ma volt az első reggel, hogy ropogó havon

mentem kiengedni a kutyát. Éjjel, s állítólag most is -17 fok van, agyonizgultam magam miatta. Vidáman jött ki a faházból, ment dolgát intézni, futott, s nekiállt enni egy fagyott darab tegnapi ételt. A tálját behoztam melegedni, s volt neki kitéve száraz. Az ő működésük nem emberi mércével mérhető, egyre jobban be kell látnom.

Hallgatom a rádiót, hogy egyre jobban élünk. A hétköznapokban nem ezt tapasztalom. Kinek a hibája? Mikor kijövünk a boltból 8 tétellel, s 8000 forintot fizetve. Ellenőrzöm a cédulát, rendben. Otthon kiszámolom nem a gép tévedett-e? Nem. S a december nem az ünnep miatt hozott súlyos elcsúszást a költségvetésünkben. Szóval, hogy is van ez?
 
S akkor bizonyos gesztus ürügyén eszembe jut hajdani elsős olvasókönyvem egy története: kék színű falevelek. Aki nem ismerné, a kisgyereknek kitörött a zöld ceruzájából a hegy. A szomszédja odaadja neki az ő zöldjét, de elmagyarázza, hogyan is használja. Elkészül a rajz: kék színű falevelekkel. Rákérdez a tanítónéni, hogy a szomszédja miért nem adta oda az ö zöld ceruzáját? Aki közli, ő odaadta. Mire a kék színű faleveles gyermek szájából elhangzik a mondat: szívesen add, hogy el is fogadhassák.

 

 Hogy e történet miért maradt meg bennem, s miért jut eszembe hat évtized távlatából? Ki tudja.

Szomorkás, keserű a bejegyzés? Mondhatnám, ilyen az élet. Azért nézzétek e fotót: süt a nap, ragyog a kert,

 a bimbókban ott az eljövendő tavasz ígérete. Nem adjuk fel, soha.

 

Közeledek a 300.000. olvasóhoz

Kérem, aki ezt a kerek számot kifogja, jelezzen nekem, hogy köszönthessem. Köszönöm.

Időzített megjelenés,

így jellemezhetném délutáni sétánkat Zsebivel, mert a nagy napsütésben végre útra keltünk vele, hosszabb sétára. (S potenciális vőlegények sem kujtorogtak a környéken...)

Amikor odaértünk a barátnőmhöz, akkor léeptt ki sétára az ajtón. Ennél, ha megbeszéljük sem időzíthettünk volna jobban.

A mezőben lekerült a póráz is, de egy ponttól nem volt hajlandó továbbmenni. Ő tudta miért. Így az erdőbe kerültünk fel, s mentünk a falu fölött végig, pazar napsütés, árnyékok, nyomok a hóban. Ezernyi fotótéma, fényképezőgép nélkül. Nem ide készültünk. A lényeg a közös séta, beszélgetés, s kutya kisasszonynak a kirándulás volt, mert imád menni. Futni, szimatolni. S mihelyt hazaértünk hamar hozta  a labdát is, hogy dobáljunk. (Én kicsit másként gondoltam.)

Megint éjszaka, fagy, hideg, csináltam neki kuckót, remélem él vele. Mindig aggódom érte, de amikor reggel kiengedem szemlátomást jól érzi magát, s fázásnak nyoma nincs a viselkedésén.

A délutánba még a könyvtárazás is belefért, s vittem könyveket a kolléganőmnek is, amiket a városba majd ő visz vissza.  Jó sokat begyűjtöttünk, amiket elolvastunk, azoknak már nincs itt helye. Viszont ez az idő az olvasásnak kedvez, olvasásra csalogató, meg egy-két film megnézésére. S tervezgetésre...

 

Amikor a napsugár találkozik a hóval

 

Hogy simogattatom magam?

S éppen hajnali négykor? Hiszen a gazdám már úgyis felébredt! (Amúgy nem tud visszaaludni sem, hát nem mindegy?!)

A fotók később készültek, a gazdám akkor fotózáshoz még kómás volt.

Ablaktól ablakig, avagy kinttől bentig