Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. szeptember 14., péntek

Mese


A levelezésemet tettem rendbe, ezt a mesét köztük találtam. Nem tanulság nélküli, megosztom veletek!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a    víz. Az apai jótanács egyik fülükön be, a másikon ki.
Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafalé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen. Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hivatja őket az apjuk.
Odamegy a négy fivér. Kérdezik:
- Mi az, apánk?

Erre a legidősebb fiának szól a favágó:
- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!

Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:
- Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
- Most te próbáld meg, fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre.
Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:
- Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
- Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs, aki legyőzne titeket.
Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
forrás

2012. július 4., szerda

Ágnesnek (is)

    Lázár Ervin: A Hétfejű Tündérből

                          DÖMDÖ-DÖMDÖ-DÖMDÖDÖM


     Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem
csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner
Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és
Vacskamati.

     - Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! - üvöltötte éppen Bruckner
Szigfrid.

     Mikkamakka először is befogta a fülét.

     - Miféle döntőbíró? - kérdezte akkor.

     De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre
kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem
sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.

     Most már öten üvöltöztek.

     - Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban - mondta Mikkamakka -, 
addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen 
és egyenként beszélni.

     Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.

     - Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő
itt a legnagyobb költő - kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset
tud kitalálni. Egyszóval henceg...

     - Még hogy én hencegek! Igenis... Mikkamakka újra befogta a fülét.

     Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.

     - Hadd mondja végig Aromo.

     Az oroszlán elhallgatott.

     - Elhatároztuk hát - folytatta Aromo -, hogy költői versenyt
rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi
zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.

     - Természetesen az én versem - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid,
de megint lehurrogták.

     - Jól van - mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon.

     Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.

     - Ki akar versenyezni? - kérdezte.

     Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű
behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul
nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos
készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

         `A múltkor Mikkamakkával
          Fát vágni mentünk az erdőre,
          De olyan szerencsétlenül dőlt
          A fa, hogy Dömdödöm alászorult.`

     Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a
többiek.

     - Ez nem vers, kikérem magamnak! - dühöngött Bruckner Szigfrid.

     - Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! - méltatlankodott
Szörnyeteg Lajos.

     Mikkamakka ráncolta a homlokát.

     - Hát bizony - mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.

     - Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok
szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor
miért nem vers?

     Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart
kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte,
hogy miért nem vers, rávágta:

     - Csak!

     És lássuk be, igaza volt.

     Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid.
Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

         `Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
          a szobában lakik itt bent?`

     - Állj - mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!

     - Hát kicsoda? - háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna,
itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

     - Jó, jó - vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi
Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a
saját versét adja elő.

     - Úgy van! - helyeseltek a többiek.

     - Ki az a Petőfi Sándor?! - kiabált Bruckner Szigfrid. - Sohase
hallottam a nevét.

     - Elég szégyen - mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy
szíves, saját költeményt előadni.

     - Na jó - mondta Bruckner Szigfrid. - Tudok én mást is. Ide süssetek!

     Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

         `Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
          itt bent lakik a szobában?`

     - Hohó - hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul
rím sincs benne.

     - Rímnek kell benne lenni? - kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

     - Hát nem árt - mondta az -, de ne az `Anyám tyúkját` mondjad. Akárhogy
forgatod, úgyis ráismerünk.

     - Na jó - mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az `Anyám tyúkját`
mondom.

     - Elkezdte:

     - Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

         `Ej, tyúkapó, mi a kő,
          itt bent lakik a szobában kend?`

     - Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! -
dühöngtek a többiek.

     - Így nem lehet szavalni! - háborgott Bruckner Szigfrid.

     - Bizony nem - mondta Mikkamakka. - Jobb is, ha abbahagyod. Itt
csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

     Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa
ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

         `Legszebb állat az anakonda,
          de nem tudja ezt ama konda,
          ha ráterelnék ama kondát,
          széttiporná az anakondát.`

     - Ugyan, miféle vers ez! - mondta szemrehányóan Aromo. - Ilyen erővel
azt is mondhattad volna:

         `Legszebb állat az anaménes,
          de nem tudja ezt ama ménes,
          ha ráterelnék ama ménest,
          széttiporná az anaménest.`

     A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy
köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is
megszólalt:

     - Vagy azt is mondhattad volna:

         `Legszebb állat az anacsorda,
          de nem tudja ezt ama csorda,
          ha ráterelnék ama csordát,
          széttiporná az anacsordát.`

     Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.

     - És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg
anaménes?

     - Ugyanazt, amit az anakonda - kiabált közbe Vacskamati -, azaz
semmit!

     - Az anakonda igenis egy állat - bizonygatta Nagy Zoárd.

     - Ki ismeri? - tette föl a kérdést Mikkamakka.

     - Senki - zúgták a többiek.

     - Nem ér! - hadonászott Nagy Zoárd. - Tessék megnézni a
Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.

     - Kinek van Természettudományi kislexikonja? - kérdezte Mikkamakka.

     - Senkinek - felelték kórusban.

     - Ezen ne múljon - szólt ekkor Maminti, és elővette zöld
varázspálcáját. - Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi,
prics, kislexikon, prucs!

     És már ott is volt a lába előtt.

     Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.

     - Hányadik betű az ábécében az `a`? - kérdezte Vacskamati.

     - Hátulról vagy elölről számítva? - érdeklődött Aromo, de akkor már
Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:

     - Itt van, az ötvenkilencedik oldalon. - És olvasta:

     - "Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő,
dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja."

     - Hát legyen neked ez a legszebb állat - mormogta Aromo, de mit volt
mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, mert íme kiderült, van 
anakonda nevű állat.

     - Jöhet a következő - intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen
fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

         `Ha elpusztul a tulok,
          szarvából lesz a tülök,
          de ha én elpüsztülök,
          belőlem nem lesz tulok`

     - Hát az biztos - kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok
vagy!

     - Még hogy elpüsztülök - vihogott Bruckner Szigfrid. - Elpüsztülök a
rühügéstől.

     - Csend! - kiáltott Mikkamakka. - Ki következik?

     - Én - mondta Vacskamati. - Egy egészen rövid verset írtam.

     - Halljuk!

         `Szerda ablakában
          csütörtök ül,
          és ordít
          csütörtökül.`

     Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

     - Miért csütörtökül ordít?

     - Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek lenne, péntekül 
ordítana.

     - Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

     - Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.

     Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.

     - Elég - mondta. - Halljuk Aromót!

     Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

         `bálomböki bag u fan
          bálomböki big a fún`

     - Nem ér - ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek
belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

     - Eszed tokját hottentotta - háborgott Aromo -, ez igenis magyarul
van!

     - Akkor én megeszem a fülem - mondta Bruckner Szigfrid.

     - Már meg is sózhatod - felelte Aromo.

     - Hadd mondja végig - próbált rendet teremteni Mikkamakka.
     Aromo újra belefogott:

         `bálömböki bag ú fan
          bálombökö big a fún
          búlámbákö bög i fan
          balúmbaká bög ö fin
          bilambúka bág ö fön
          bölimbakú bag á fön
          bölömbika búg a fán`

     - Ez semmi - mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset
csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

     - Igenis vers! - jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik,
tetszett ez a bálömböki. - S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni,
rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

     - Nem is kell leírnom - mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.

     - És már mondta is:

         `kómirelű kőtyual
          kamórile kütyőul
          kumaróli ketyüől
          kőmuraló kityeül
          kőmürula kótyiel
          kemürőlú katyóil
          kimerülő kutyaól`

     - Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól?
- szólt Aromo. - Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó,
de egy kutyaól!

     - Esetleg elfárad - vetette közbe Vacskamati. - Miért ne fáradhatna el
egy kutyaól?

     - Vagy a kutya nagyon nyomja belülről - kelt Bruckner Szigfrid is Ló
Szerafin védelmére.

     - Rendben - mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis
az én találmányom.

     - Ez igaz - hagyták helyben a többiek.

     - Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.

     Mikkamakka megint csengetett.

     - Halljuk az utolsó versenyzőt!

     Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak
annyit tud mondani, dömdödöm.

     Így szavalt:

         `Dömdödöm, dömdödöm,
          dömdö-dömdö-dömdödöm`

     - Nem ér! - rikoltozott Bruckner Szigfrid. - Akkor én meg azt mondom,
hogy:

         `Prampapam, prampapam,
          prampa-prampa-prampapam`

     - Nono - mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit
jelent Dömdödöm verse.

     - Miért, mit jelent?

     - Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.

     - Engem is? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

     - Persze, téged név szerint is megemlített - mondta Mikkamakka.

     - Éljen Dömdödöm - kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk neki az első
díjat!

     - Adjuk! - kiabálták a többiek.

     Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.

     - Te győztél - mondták neki.

     - Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe - veregette meg a győztes
vállát Bruckner Szigfrid.

     Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta
a győztes verset.

         `Dömdödöm, dömdödöm,
          dömdö-dömdö-dömdödöm.`