Kacskaringóval jutottam el hozzá, s bloghoz amit ő ajánl, amiről ő ír. Olvassátok el! Linkelhettem volna, de így egész.
a házakban Sorsok élnek
2013. augusztus 18. Szerző:
szogletesaranyhal
Életem első huszonnéhány éve úgy telt, hogy végtelenül szerencsésnek
érezhettem magam. Két testvér, rengeteg barát, házasságban élő,
fantasztikus szülők, mindannyian egy szép családi házban együtt, első
osztálytól egyetem végéig kitűnő jegyek minden iskolában, világlátás
(például 4 év Dél-Amerikában), életem első munkahelyén pedig a világ
legjobb főnökei és legszuperebb munkatársai. Az első szerelmem egyszer
azt mondta, én olyan vagyok,
“mint akinek van a hátán egy zsák, telistele szerencsehozó kismalacokkal”. Nem tudtam vele vitatkozni, és valahol mélyen mindig bújkált bennem a kérdés:
megérdemlem én ezt az életet..? Vajon ilyen lesz végig, vagy lesz majd valami ára…?
Aztán 2004 novemberében kiderült, hogy anyukámnak rákja van. A
nőgyógyásza, egy családi barátunk, mikor a rákot operáló műtét után
felhívtam, annyit mondott nekem a telefonban:
“Készülj fel, hogy a karácsonyi vacsorát neked kell majd főzni, mert addigra már lehet, hogy nem lesz veletek.”
Mondta ezt novemberben. 24 éves voltam akkor, és ezek szerint 1
hónapunk volt csak hátra. Ha mond ez valakinek valamit, Mama (mi így
hívjuk) 3/C stádiumban volt.
Miután ezt a hírt megtudtam, 3 napig csak aludtam. Annyi időre keltem
csak fel, amíg bementem Mamához a kórházba, egyébként csak feküdtem az
ágyamban, és mélységes mély álomban próbálta az egész agyam, lelkem,
testem feldolgozni a hír sokkját. Sose felejtem el, abban a három napban
olyannyira nem tudtam magamról, hogy minden egyes ébredéskor percekig
ráznom kellett az elaludt karjaimat, mert teljesen öntudatlan, szinte
halotti merevségben olyan pózokat vettem fel, amiben a végtagjaim
annyira elgémberedtek, mint soha előtte és soha azóta.
A harmadik nap után viszont felkeltem, és eldöntöttem, hogy én ezt
nem fogom hagyni. Addig kutattam az internetet, és az ismeretségi körben
a rákos történeteket, addig járkáltam mindenféle gyógymódok után,
mígnem találtam néhány olyat, amiben maximálisan hittem, hogy meg fogja
Mamát menteni. És persze imádkoztam napestig.
Nem tudni azóta sem, hogy minek köszönhető, az elképesztő
szívósságának és élni akarásának, az általam talált és általa lelkesen
alkalmazott gyógymódoknak, az imáknak, vagy mindennek együtt, de Mama 9
évvel később, a mai napon is él és virul.
Később viszont kiderült, hogy az ő rákja csak az első pofon volt a
röfögő kismalacoknak, és utána következett a családunkban még sok másik,
annyira súlyos és ijesztő betegség, amiből egy is sok egy életre. A
többi még annál is nehezebb, mint ami Mamával történt, de nem vagyok
kész rá, hogy írjak itt róluk, talán nem is fogok soha. Így persze nem
tudjátok elképzelni, miket éltünk át, de azt azért elmondom, hogy az a
bizonyos első szerelmem pár év múlva visszavonta a malackás hasonlatot,
mondván baromira bánja, hogy anno ezt mondta, és sose gondolta volna,
hogy eljön az idő, mikor rólam fog ilyet a legkevésbé gondolni.
Pedig nem kell bánnia, mert – leszámítva az igazán nehéz napokat,
amikor egy-egy újabb megpróbáltatás után tényleg én is reménytelenséget
érzek, mondván köszönöm, feladom, ennyit bírtam és nem tovább -, én még
mindig hiszek abban, hogy az Élet szép és a világ legapróbb dolgainak is
nagyon tudok örülni. Minden egyes nehézség, amin átmentem,
megváltoztatott, és valamiben talán jobbá vagy erősebbé tett. Persze nem
akarok hazudni és azt mondani, hogy emiatt a jövőben is szeretettel
várok minden iszonyatos harcot, ide lőjetek, bírok én mindent. Dehogy.
Tessék inkább érzéketlen kövekre lövöldözni. De tény, hogy más ember
lettem tőlük, talán jobb, és azt hiszem, hiszek abban, hogy talán-talán
semmi sem véletlenül történik. Na jó, azért nem mindig hiszek ebben. De
lehet, hogy csak még nem látom az összképet…?
::
Mindezt a hosszú bevezetést azért írtam le, mert egy olyan
házfotó-sorozatra bukkantam, amiről egész biztos vagyok benne, hogy akik
első látásra nézik, vagy akik nem olvassák el hozzá a szöveget,
pontosan ugyanezt fogják gondolni:
atyaég, milyen elképesztő otthon, milyen szerencsés ez a család!
Hatalmas ház, óriási kert, rengeteg zöld, saját medence, sőt, világtól
elmenekülős elképesztő házikó a kertben lévő fák lombjai közt. Nem
hazudok, én is ezt gondoltam elsőre:
de szerencsések!
Aztán végigolvastam az egész szöveget, és rájöttem, hogy egy ugyanolyan malackás lányról szól, mint amilyen én vagyok.
Lynne Knowlton
a férjével és 4 gyerekükkel él ebben a paradicsomban. A férjét 5 évvel
ezelőtt, mindössze 46 évesen egy olyan ráktípussal diagnosztizálták,
amiben 1 millióból csak 1 ember betegszik meg, és amit átlagosan csak 5
évvel lehet túlélni.
Ezt a helyzetet Lynne-nek 4 tizenéves gyerek anyjaként azzal a
múlttal együtt kell tudnia kezelni, hogy édesapja rákban halt meg, a
nagybátyja rákban halt meg, édesanyja pedig eddig háromszor küzdött meg a
betegséggel. Amikor a férje beteg lett, éppen akkor járt kemoterápiára
az édesanyja és az akkor még élő édesapja is.
“Az apám volt a térkép
az életemben. Ő tanított meg, hogyan nevessek és hogyan éljem túl a
rákkal járó hullámhegyeket és -völgyeket. 1 évvel azután halt meg, hogy a
férjemet diagnosztizálták. Miután elvesztettem őt, a szívem annyira
össze volt törve, hogy nem voltam biztos benne, elég erős tudok-e majd
lenni a férjem és a családom számára.”
“Akkoriban blogot írtam, de elvesztettem a hangomat. Egy szót sem
tudtam leírni. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e túlélni még
egy csapást a ráktól. Egy évvel később elhatároztam, hogy változást
szeretnék elérni a világban és komolyan szeretnék segíteni másoknak,
akik szintén arra kényszerülnek, hogy egy olyan életet alakítsanak ki,
amiben a rák is jelen van. Úgyhogy most írok róla. Katartikus ez
számomra, és segít, hogy az az erős anya tudjak lenni, aki ma vagyok.”
“A betegség megtanította nekem, hogy az élet rövid. Ha valamit
szeretnél, hogy megtörténjen, tégy úgy, hogy megtörténjen. Ha nem
szeretsz valamit, változtass. Élj egyszerűen és néha nevess
kipukkadásig. De tényleg nevess. Az élet épp elég komoly, senki nem
kerül ki belőle élve, akkor miért ne nevetnénk végig az utat legalább?”
“De tudom azt, hogy, hogy létezik szomorúság, és hogy az élet nem
csak szivárványokból és pillangókból áll. Tisztelem a szomorú
pillanatokat. Ha úgy érzem, sírnom kell, sírok.”
“A gyerekeink számára annak a gondolata, hogy egy napon
elveszíthetik az édesapjukat, szívszaggató. Sokszor jut eszükbe, vajon
ott lesz-e majd velük az apjuk, hogy tanácsot adjon nekik egy-egy
helyzetben. A gyerekeink imádják a tanácsait. Komolyan megragadnak
minden pillanatot, csak hogy vele lehessenek, és ő ezt imádja. És ők is
imádják. Megpróbáljuk úgy élni az életünket, ahogy a legjobbnak hisszük,
és megpróbáljuk olyan gyakran háttérbe szorítani benne a rákot, amilyen
gyakran csak lehetséges.”
“Néha bedugjuk a fejünket a homokba és elfelejtkezünk a
rákról. Olyan, mintha lenne egy majom a hátadon. Néha csak ott van. Néha
játszik a hajaddal. Néha megharapja a füledet. Néha pedig komolyan
bánt. Iszonyú ijesztő tud lenni. Hát ilyen az élet a rákkal.”
ez már csak hab a tortán!!!! Tudjátok, én nem vagyok kézmunkás. Lehet, hogy olvassátok is őt.
