marad bennem a szépségnek, rózsaszín, vajszín, világoskék villogás az erős napfényben a dómon, s benn a sötét, a majdnem abszolut sötétség, és a találkozás a művel... a tökéletes szépség burkolatában a tökéletes szomorúság megfogalmazása az aggastyán Michelangelo befejezetlen Pietája.
Egy galamb szabadult be valamelyik kitárt ajtón át, most ott csapong, iszonyú magasban a fejem felett, lebeg, neki-nekiveri csepp fejét a lunettáknak. Nincs számára kifelé út, sosem találja meg. A levegő súlyos a szépségtől, ám az ártatlan suhanás, a naiv lebegés itt fog meghalni, nekiütődve valaminek, kábultan, éhen veszve, a menekülés pánikjában, sose szabadul. T. csak néz rám, potyog a könnyem.. Nem a madár. Nem csak a madár. Ez ez egész. Olyan borzasztó, hogy meg kell halnunk valamennyiünknek, Michelangelonak, madárnak, nekem, neki, a labdázóknak odakint."
Szabó Madát idéztem a korábban említett könyvből.
