Oldalak

2015. október 4., vasárnap

Találkozások





 

A mai reggelen (szombat) első olvasnivalóm lett alíz blogbejegyzése.   

Sokat adott nekem: 

Első, mert bemerte ismerni, hogy fáradt, s van amit nehezen bír. (Én már nem merek erről írni, pedig küzdők vele.)

Kinyitott előttem egy olyan ablakot, amelyen megismertem két művészt (lásd a bejegyzésben). 

Amit írt a művészetről, annak hatásáról szívemből írta. Nem értem hogy, de kinyitotta és felemelte a lelkem a mai reggelen. (Már nagyon kellett!) Nagy köszönet érte.

Aztán a művészek után kutatva eljutottam egy zalai faluba. A fenti videók egyike, s  ott újabb ablakok nyíltak ki.

Emberek, művészek, alkotók, népművészek, akik hisznek, tesznek, létrehoznak, alkotnak. Továbbvisznek, közösséget teremtenek, felvirágoztatnak.  Kaptam egy olyan feltöltődést, iránymutatást az eljövendő időkre, amire szükségem volt. Hogy értsetek: alkotó embere vagyok, szeretek és tudok égni, létrehozni, erre az utóbbi időben nem volt lehetőségem. A munkahelyi rabszolgamunka felőrölt. Régen volt benne szín, tervezés, összehozás, létrehozás.  Hiányzott a tűz. Most valaki felpiszkálta bennem. Köszönöm.

S ami még lényeges, hétfőn dolgozom utoljára, hivatalosan. Fáradt vagyok, nagyon, nagyon, a házban egy újabb festés vár ránk. Fizikailag felemésztő, de legalább már tudom, hogy lehet és kell is majd lépnem valamerre, ha visszatér az erőm. Akkor is, ha arra már tavaszba fordul az idő.

2015. október 3., szombat

Látjátok a boszorkányt?

 A fotó éjszaka kettő-három körül készült, nem tudtam aludni. Szokás vagy telehold szerint. Szemem a hold létráján akadt fenn a tetőn. Ezt akartam fényképezni. Ember tervez, fényképezőgép végez.



2015. október 1., csütörtök

Gondolom

sokunknak ismerős ez a kifejezés: nehezen fordul meg benne a méreg. Nagyanyám szokta mondogatni, de kire? Rám minden esetre azt hiszem jellemző. Nehéz teher.

"Sétálás" előtti utolsó napjaim töltöm a munkahelyen, ma nem megyek be dolgozni, reggel lábra állni alig tudtam, erősen fájnak a végtagjaim, emelni nem tudom őket. Végkimerülés? Megváltás? Sok volt az elmúlt két hét? Pedig már nagyon alacsony lángon égek, hónapok óta.

Cirnyónk beteg. A nyirokmirigyei duzzadtak, néha lázas, levert, sokat alszik. Egyetlen dolog amit a betegség nem tudott elvenni tőle: az étvágya.

Tavasszal hoztunk valahonnan (az országból) illatos bangitát. Tegnap mondja a kertészeti áruda kedves eladója, mennyit kellett volna a nyáron nőnie. Ő áll, néha kis levélkék megjelentek, s beszáradtak. Ki nem száradt, de nem is változott. A vakond a tettes, s mennyi kárt okozott a kertben. Nem elég, hogy feltúrta (a szárazság miatt öntözött növények tövét mindig feltúrta), a kezdő és balek kertész nem tudta mit tegyen (volt bokor, aminél szőlőkarót nyomtam bele a vakondtúrásba, hogy távol tartsam). Úgyis évek kellenek a bokroknak míg "emberi" formájuk lesz, most ki is pusztulnak miatta? Mesélte a hölgy mennyi kárt csinálnak, s milyen nagy gond vár a kertesekre miattuk az elkövetkező években. Biztató!

A japán kövérkéhez hasonló növényt Zsebi kaparta ki, most cserép "óvodába" kerül, ahol remélem  összeszedi magát, az idei év nagy vesztese , látványosan nagy vesztese ő. Az illatos bangita a kevésbé látványos...

 Az encián idei újdonság, még augusztusban hoztuk Kecskemétről, ő a helyén van - cserépben.

És az egyik fenyő, akinek mennie kell. Rálóg  a szomszéd kerti épületére. Csupasz és üres lesz nélkülük a kert. Ki tudja a rozsdafarkúk mikor indulnak el? Azt várom, hogy kivágassuk őket. Ahogy a fotón látszik a diófával egy magasak, remélem arra a dió is lehullik. Fájó búcsúzások ezek.





2015. szeptember 28., hétfő

Óvodába mentünk. Mentünk? Van aki gurult.









Ha lúd, akkor legyen kövér!


Őszi reggel virágok közt


 Elfeküdtek, levágtam őket, így szépek. Hófehérke almájával.

 Az ágon napfény táncolt, nem igazán adja a fotó vissza.


Piros kokárda és búcsúzó vagy utóvirágzó izsóp.





 
 

 Őket nem ismerem, kaptam.  Szépek, jó hangulatot hoztak mostanra is a ház elé.


A hűségesek.

Aranykapu, s diók fent és lent.



Az örök szerelem, a gömböcskék és a kokárdavirág.

S a nagy szerelem: kék lenvirág. Őt átültettem, utólag olvastam, nem szereti. A mahónia alatt teljes takarásban volt már. Egész nyáron kínlódott, pedig külön locsoltam, szeretgettem. Íme, magához tért, jövőre már teljes jogú tagja lesz ennek a kertrésznek. (Vagy egyszerűen csak a sok-sok eső hiányzott neki? Ki tudja?)

Igazolt távollét




s mire hazaértem rám zúdult egy lakás, egy kert a maga tennivalóival. Ami közben rendezve is volt, takarítva is volt, csak  ősz van, s mindig akad mit tenni, az eső pedig elő is hozott lehetőségeket. Egy hiányzik csak hozzá, de az nagyon: az erő. Leszakadó karokkal nehéz bármit is tenni. Illetve teszem, de sok pihenéssel, az pedig viszi az időt. Hát így küzdünk mi, de fel nem adjuk!!!!

Még fotózni sem volt időm, pedig vannak szép virágok! Majd, lassan. S szegény fenyőfáink napjai megszámláltattak, csak a dió lehulltát várjuk és a rozsdafarkúk költözését, sajnálom fészek nélkül hagyni őket. Hiányozni fognak a fenyők, de nagyok és a szomszéd  kerti épületeire hullnak az ágak, a gyanta, mindez a kerítés mellett. Mindkét oldalon. Régen, amikor telepítve lettek ezekre senki sem gondolt, vagy nem akarták ilyen nagyra hagyni őket? Ki tudja, most menniük kell.