teljesen kiborultam. Kiborultam a tehetetlenségtől, a várakozástól. Látom a kertet, a tennivalókat, kint is, bent is. S nem tudom, merem csinálni, mert szeretném ha végre rendbe jönne a térdem, kiegyenesedne a lábam, s teljes életet élhetnék.
A többibe most nem mennék bele. Nehéz.
A lentiek ma reggeli búbánatos fotók, mint az időjárás. Hamar lekaptam őket, legyen miben gyönyörködni, ha napokig esne az eső. Félek hiú remény lesz.
itt, mondja ebéd után az uram. Máskor mindezt én csinálom, s ennél még sokkal többet- mondám én. Nem véletlenül őrjöngök időnként, hogy elegem van. Nagyon, nagyon elegem, nagyon sokszor. S nem véletlenül jut eszembe Veres Péter egy elbeszélése egy anya vagy asszony napjáról. Lényegében egykutya.
Egy kis kedves: betegcsoportba valaki érdeklődik szedhető gyógyszer iránt. Férfi, idősebb. A hozzászóló jelzi, hogy a kutatások szerint terhességben hogy alkalmazható. A többi javaslat mellett. Érdeklődő jó humorral közli, nála talán ez a felhasználás nem jön szóba. Visszaírok nekik, öröm olvasni őket( ebben a vírusos, szomorú világban). Jó humorral kezelik a bajt. Egyikük meséli, hogy fia rálát a monitorra. Miközben vizsgázik, s ott nyerít a szövegek olvastán. Így kell, így kellene csinálni.
Az abszolút bizalom. Ráérősen, komótosan sétál a kertben, s keresi az ennivalót. Szeretem.
"A jó kertész kíséri a kertjét az időben és figyel. Látványt teremt a természetből, ami mindenkor kifejezi a világhoz való viszonyát is." Gilles Clément
