a Pinterestet, a parasztház, vidéki ház felhozatalát. Amiket a rendszer ajánlgat. Jellemzően tornácos házak, s többnyire egy tervezőiroda felújításai, tervei kis hazánkból. (Amivel gondom sem lenne, de mások nem terveznek parasztház típusú házakat? Ők az egyetlenek a piacon? A Veranda Magazin nem jelenhet meg házaik bemutatása nélkül.) S a parasztházak is sokfélék voltak régen, az építtető anyagi helyzetétől függően. Az viszont tagadhatatlan, hogy a tornácos, koldusállásos házaknak megvan a maguk romantikája.
Évek óta, ha kirándulunk vidéki, falusi házakat keresünk szálláshelynek. Megnézem a fotókon a belsőépítészeti megoldásokat, a berendezést, igazából nem is csalódtunk. Én nem szeretem a vintage, a festett és koptatott bútorokat, nem az én világom. Nem baj, ha másodkézből vásároltak a berendezési tárgyak ezeknek meséje, hangulata van. Erről jutott eszembe az őszi szállásunk. Egy tökéletesen felújított parasztház. Tökéletesen, IKEA-beli berendezéssel, vagy annak legyártatott másolatával. Szép volt, tökéletes volt, s mégis feszélyezve éreztem magam benne. Gyakran eszembe jutott, hogy miért? Új volt még? Annyira nem. Szép volt? Igen. Stílusos? Igen. Minden rendben volt, egy valami hiányzott belőle: a melegség. S miért nem volt meleg? Túl steril volt, túl tökéletes. Túl skandináv? Egy-egy régebbi bútor, szőnyeg, tárgyak mennyi hangulatot , melegséget vihetnek akár egy szállás berendezésébe, megjelenésébe is.
Jut eszembe az Apartman Therapyn megmutatott lakások közt is azt szeretem, hogy van egyéniségük, a tulajdonos lenyomatai, akármilyen bérelt vagy régi lakások, házak is.
S íme egy kis hazai választék hagyományőrző stílusban (is) tervező építészektől. S hogy azért igazságos is legyek az utolsó iroda tervezőjére, épületeire a Verandában figyeltem fel. Két házára emlékszem.(Ez most csak hirtelen körülnézés volt, nem mélyedtem el a kutatásba.)
S amikor látok blogokat, Instagram bejegyzéseket hagyományos stílusban épülő házakról, parasztházak felújításáról, nagyon szépen, nívósan, s őrizve a hagyományokat, akkor megdobban a szívem, s boldog vagyok, hogy fiataloknak ez ennyire fontos. Hogy veszik a fáradtságot, s azért nem kis áldozatot hozva, tanulmányozva hagyományos építési technikákat állnak neki e régi, többnyire vályogházak felújításának (is). Szubjektív voltam, én így látom.
Akkor most egy Derrick. A részben szinte végig áll és néz, s figyel. Egy potenciális gyilkos pedig mondja, mondja és mondja a monológját. Tényleg ő a gyilkos?
Már évekkel ezelőtt látott film, ismét elém került, leragadtam nála (miközben a Lakótársat keresünk trilógia filmjeit is nézem. Kínlódva a mellékesen megjelenő felugró ablakokkal, reklámokkal, stb. )
S mi köti össze mindhármat, amit most ajánlok? Tán a saját utunk megtalálása.
A könyv a listámon szerepelt, végre hozzá jutottam. Viszont, honnan került a listámra? ki tudja? Minden szava megérte. A mélyről érkező főhős egyetemi tanár lesz, megnősül, éli az életét. Hogyan? Erről szól a könyv. Látszólag hétköznapi történet egy magányos emberről, nagyon szépen megírva. Szinte zenéje volt a szövegnek, pedig amiről ír, keserű, szomorú. Volt, hogy félretettem a könyvet, mert nem bírtam elviselni amit műveltek vele, vagy hagyta , hogy műveljenek vele. Aztán a könyv visszahívott, s folytattam. Egyszer csak kezébe vette a sorsát, s visszacsapott.S milyen szellemesen! (Mikor félretettem, gondoltam nézek egy kis Derrick-et. Ott ismét az emberi mocsokba botlottam. Kutyaharapást szőrével. Ezt kaptam.)
S egy könnyebb könyv, amit a borító alapján kissé félve kezdtem el olvasni. Kellemes csalódás lett. Letehetetlen női könyv a Cosmopolitan legendás főszerkesztőjének Helen Gurley Brown-nak indulásáról, küzdelméről (is) szól,aki megváltoztatta a lap arculatát.
no meg kikapcsolódásként nézem a Derricket. S a kommenteket elnézve vagy inkább olvasgatva, akármilyen régi is a sorozat valamiért mégis mozgatja az embereket. Ezért a valamiért nézem, folyamatosan, amit tudok, bírok, s ha időm is van rá.
Csahos, a kiskutya és Hápisápi, a kiskacsa az ablakból bámulta, hogyan
kavarognak odakint a hópelyhek, s hogyan dermednek meg a kemény hidegben.
- Hideg van! – vacogott a kiskutya.
- Nyáron, persze melegebb van… - mondta a kiskacsa, szárnya alá dugva a csőrét.
- Nem szeretnéd, ha most hirtelen nyár lenne? – kérdezte Csahos.
- Márminthogy most? Azonnal?
- Hát persze!
- Hogyne szeretném! De hát az nem lehet…
A kiskutya előhúzott egy papírlapot meg egy doboz színes ceruzát. Néhány perc
múlva pedig megmutatta rajzát a citerázó Hápisápinak.
A papírlapon zöldellt a fű, és mindenütt kamillavirágok nyíltak. A kép felső
sarkában pedig ott ragyogott az igazi nyári nap.
- Hát ezt jól csináltad! – dicsérte Csahost a kiskacsa. – Én bizony még sohasem
láttam kamillát … januárban!
Odakint még mindig hullott a hó.
A kiskutya és a kiskacsa pedig csak nézte, nézte a vidám virágokat, s úgy
érezték, hogy beköszöntött az igazi, meleg nyár. És egyszerre mindkettejüknek
nagyon melege lett-
Hogy ők kamillák.e, nem tudom, viszont
most virágoznak, januárban. Ma délután fotóztam őket a mezőn. Milyen virág? A
levele gyanús. Ismeri, felismeri valaki?
