Délelőtt kimentünk az erdőre,
pontosabban a szőlőhegy fölötti erdőbe, ahol az ősszel beragadt az autó. Volt ott, ill. az erdészháznál (amire azóta valami szélvihar rádöntötte a körtefát)
rengeteg zsidócseresznye az ősszel. Úgy tippeltem ez időre kikelhettek/szárba szökkenhettek, hátha tudok szedni/kiásni belőlük. (A tipp jónak bizonyult, csak a szedő ásócska volt gyenge a mindenféle növénytől és a kidőlt drótkerítéstől takart talajon. No és a csalánok is kitettek magukért. Azért harcoltam én is egy kicsit, az eredmény majd kiderül.) No, meg az ember csak visszatér a tett helyszínére, pontosabban a beragadásáéra. Az út azon a részen most is gyalázatos,
volt egy jó félméter mély vízmosás is,
pedig nagy fakitermelés folyik, autók járják.
S mikor már begyűjtöttem amit akartam elmentünk a védett tölgyfához, szép az a rész.
S ahogy a kanyargós utat fotóztam megpillantottam a szarvasokat. Békésen legelésztek.
Aztán az erdőben valamelyik madár riasztotta őket, s elmentek.
S ahogy jöttünk visszafelé ezernyi madár trillázott a fákon. A mókus a fa tetején lapított valamiért, addig tudtuk követni a tekintetünkkel.
Mondhatnám ott a felső ágon, de úgysem látható. Csak az időjárás érzékelhető, ami meglehetősen borús volt. S mégis! Az ember szinte egybeolvadt a természettel, végtelen boldogság járt át: a tavasz, a zöld fák nyugalma, békéje,
a madárcsicsergés, az egész környezet. Az ember együtt a szeretteivel. Akkor azt mondtam: számomra ez a boldogság!
