"Egyébként csütörtök volt.

Szabad, kalandleső csütörtök, amikor nem kellett iskolába menni." Fekete István

"Csütörtök, csütörtök, csütörtök. Mindig mondd, hogy csütörtök."  Jeffrey Archer

"Szerda ablakában
csütörtök ül,
 és ordít
 csütörtökül." Lázár Ervin Vacskamati verse

S ha valakinek kedve lenne az egészet elolvasni:

 Lázár Ervin: Dömdö-dömdö-dömdödöm

(A négygyszögletű Kerek Erdő című kötetből)

Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.
- Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! - üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.
Mikkamakka először is befogta a fülét.
- Miféle döntőbíró? - kérdezte akkor.
De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.
Most már öten üvöltöztek.
- Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban - mondta Mikkamakka -, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.
Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.
- Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő - kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg.
- Még hogy én hencegek! Igenis. - Mikkamakka újra befogta a fülét.
Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.
- Hadd mondja végig Aromo.
Az oroszlán elhallgatott.
- Elhatároztuk hát - folytatta Aromo -, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.
- Természetesen az én versem - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.
- Jól van - mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon.
Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.
- Ki akar versenyezni? - kérdezte.

Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

A múltkor Mikkamakkával
Fát vágni mentünk az erdőre,
De olyan szerencsétlenül dőlt
A fa, hogy Dömdödöm alászorult.

Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.
- Ez nem vers, kikérem magamnak! - dühöngött Bruckner Szigfrid.
- Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! - méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
- Hát bizony - mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
- Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?
Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:
- Csak!
És lássuk be, igaza volt.
Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent? 

- Állj - mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!
- Hát kicsoda? - háborgott Bruckner Szigfrid. - Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
- Jó, jó - vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.
- Úgy van! - helyeseltek a többiek.
- Ki az a Petőfi Sándor?! - kiabált Bruckner Szigfrid. - Sohase hallottam a nevét.
- Elég szégyen - mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.
- Na jó - mondta Bruckner Szigfrid. - Tudok én mást is. Ide süssetek!
Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában? 

- Hohó - hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.
- Rímnek kell benne lenni? - kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
- Hát nem árt - mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.
- Na jó - mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.
Elkezdte:
- Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent
lakik a szobában kend? 

- Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek.
- Így nem lehet szavalni! - háborgott Bruckner Szigfrid.
- Bizony nem - mondta Mikkamakka. - Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!
Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

Legszebb állat az anakonda,
de nem tudja ezt ama konda,
ha ráterelnék ama kondát,
széttiporná az anakondát. 

- Ugyan, miféle vers ez! - mondta szemrehányóan Aromo. - Ilyen erővel azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anaménes,
de nem tudja ezt ama ménes,
ha ráterelnék ama ménest,
széttiporná az anaménest. 

A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:
- Vagy azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anacsorda,
de nem tudja ezt ama csorda,
ha ráterelnék ama csordát,
széttiporná az anacsordát. 

Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.
- És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?
- Ugyanazt, amit az anakonda - kiabált közbe Vacskamati -, azaz semmit!
- Az anakonda igenis egy állat - bizonygatta Nagy Zoárd.
- Ki ismeri? - tette föl a kérdést Mikkamakka.
- Senki - zúgták a többiek.
- Nem ér! - hadonászott Nagy Zoárd. - Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.
- Kinek van Természettudományi kislexikonja? - kérdezte Mikkamakka.
- Senkinek - felelték kórusban.
- Ezen ne múljon - szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. - Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!
És már ott is volt a lába előtt.
Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.
- Hányadik betű az ábécében az a? - kérdezte Vacskamati.
- Hátulról vagy elölről számítva? - érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:
- Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! - És olvasta:
- "Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja."
- Hát legyen neked ez a legszebb állat - mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.
- Jöhet a következő - intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok. 

- Hát az biztos - kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok vagy!
- Még hogy elpüsztülök - vihogott Bruckner Szigfrid. - Elpüsztülök a rühügéstől.
- Csend legyen! - kiáltott Mikkamakka. - Ki következik?
- Én - mondta Vacskamati. - Egy egészen rövid verset írtam.
- Halljuk!

Szerda ablakában
csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül. 

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:
- Miért csütörtökül ordít?
- Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek, péntekül ordítana.
- Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.
- Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.
Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.
- Elég - mondta. - Halljuk Aromót!
Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

bálomböki bag u fan
bálomböki big a fún 

- Nem ér - ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.
- Eszed tokját hottentotta - háborgott Aromo -, ez igenis magyarul van!
- Akkor én megeszem a fülem - mondta Bruckner Szigfrid.
- Már meg is sózhatod - felelte Aromo.
- Hadd mondja végig - próbált rendet teremteni Mikkamakka.

Aromo újra belefogott:
bálömböki bag u fan
bálombökö big a fún
búlámbákö bög i fan
balúmbaká bög ö fin
bilambúka bág ö fön
bölimbakú bag á fön
bölömbika búg a fán

- Ez semmi - mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.
- Igenis vers! - jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. - S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!
- Nem is kell leírnom - mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.
- És már mondta is:

kómirelű kőtyual
kamórile kütyőul
kumaróli ketyüől
kőmuraló kityeül
kőmürula kótyiel
kemürőlú katyóil
kimerülő kutyaól 

- Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? - szólt Aromo. - Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!
- Esetleg elfárad - vetette közbe Vacskamati. - Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?
- Vagy a kutya nagyon nyomja belülről - kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.
- Rendben - mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.
- Ez igaz - hagyták helyben a többiek.
- Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.
Mikkamakka megint csengetett.
- Halljuk az utolsó versenyzőt!
Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.
Így szavalt:

Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm 

- Nem ér! - rikoltozott Bruckner Szigfrid. - Akkor én meg azt mondom, hogy:

Prampapam, prampapam,
prampa-prampa-prampapam 

- Nono - mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.
- Miért, mit jelent?
- Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
- Engem is? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
- Persze, téged név szerint is megemlített - mondta Mikkamakka.
- Éljen Dömdödöm - kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk neki az első díjat!
- Adjuk! - kiabálták a többiek.
Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.
- Te győztél - mondták neki.
- Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe - veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.
Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.

Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm.

 forrás

Lent a kertben

 

Tóth Árpád: Kecskerágó

Az égen nyári fényözön;
De minden bokrot megelőzve
A kecskerágó már az őszre
Bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis
Tündéri pöttöm püspök ülne,
S bíbor birétumban örülne,
Hogy mily szép még meghalni is.

Ó, áldott őszi tarkaság!
Szelíden búcsúzkodó lángok!
A néma domboldalban állok,
S nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.
A sziromtépő vén mohóság
Hiába. Meghaltak a rózsák.
Ébredj békével, drága Nyár!

Tán nem találkozom veled
Többé. Mindegy. A szél megindul,
És ajakamra fú a lombbul
Egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhitat
Borzong át, mintha áldozónak
Nyújt ajkára az áldozópap
Hűvös ostyát. Lement a nap.

KerTEKről

Hűvösek az esték, didergetősek a reggelek. Hullik a dió, valaki nagyon rájár, rajtuk van a csőre nyoma. Zsebi is nagy dióevő, s ezek után mi marad a gazdáknak? Kevés az egészséges, sokon rajta van a fekete burok, alatta fehér kukacok tekerőznek, nem véletlenül kopogtatja harkály úr. (No, nem mindben, de sokban.) Lebukott, megláttam a fekete kalapját.

S búcsúzóul tobzódnak  a lila színek: asterek, kékszakállak, pillangóvirágok. A lila számtalan árnyalatában, s hogy ne csak  a hideg színek uralkodjanak a sárgák is villantanak egy utolsót. Reggeli fényben fotóztam.

 

 S a Borzaskaták pedig a sok esőtől beindultak, még virágba is borulnak, ahogy elnézem. A zöld színük gyönyörű, bársonyos. Csupa élet ígéret. Az elmúlás küszöbén.

 

S ajánlanék egy blogbejegyzést, érdekességként: Rousseau kertjeiről, olvassátok el.

Könyvek

Amióta nem dolgozom lemaradok az újdonságokról. A könyvújdonságokról. Néha azért belenyúlok, néha mellé. Ennek a könyvnek a szerzőjét nem kell bemutatni, kedvenc sorozatom volt a Szívek szállodája, s kiderült a hősnő könyvet is írt. A könyvet szerettem. 

Pedig "csak úgy " elhoztam vagy volt azért bennem kíváncsiság is, mit is hozhat ki a hölgy,  A SZÍNÉSZNŐ. Inkább az utóbbi, bár a név ismerősen csengett, csak éppen nem tudtam hova tenni, míg bele nem néztem, s  rá nem jöttem, miért volt olyan ismerős.

S esetleg ismerős lehet a történet is, színésznő, aki még nem futott be, hogy éli meg, míg el nem indul a karrierje, s persze a háttérben ott az elmaradhatatlan szerelem. A könyvön átsejlenek életrajzi elemek, de inkább regény, jól megírt, tartása van, nem része a kis színésznő és  rendezői ágy című meséknek. Szerettem benne Salinger Franny és Zoé című elbeszélésével való párhuzamokat, utalásokat is. (Az igazat megvallva azt én vagy 40 éve olvastam, tehát nem emlékeztem rá.)

Múltkoriban kicsit belemélyedtem a Jane Austen filmekbe, most egy könyv, ami hozza azt a hangulatot, ha nem is arról a világról szól, amiről ő írt. Bár arról a világról, csak éppen annak egy másik vetületéről, a másik oldalról, a személyzet felől közelít. Máskor, azaz más korban, napjainkban megírva.

Jól ír, érdekes a közelítés, ajánlom elolvasni, főleg a JA könyvek kedvelőinek (is).

Kicsit elmaradtam

a bejegyzésekkel, oka volt az elutazás, a készülődés, némi sütés is.

A legnagyobb unokám lett tízéves, s úgy gondolták a szülők, hogy ez kerek évforduló, adjuk meg neki, ami jár. Szerencse is volt, mert távoli vendégek is itthon voltak, s jöttek közelről-távolból az országból is. A családban van fiú ikerpár, leány ikerpár és vegyes ikerpár. Az utóbbi két pár volt  a vendégek közt, a két szép fiatal lány és a babácskák. Ahol a "fiatalember" megismerését vártam nagyon (egyébként a kicsi gyerekek közt kettő fiú van, a többiek lányok, mindenfelé a nagy családban). Ez a legényke elevenségért nem megy a szomszédba, bár most szegényt a bújó fogacska nagyon kínozta. Azért a végén megmutatta az oly vágyott, a fotók után az élőben vágyott mosolyát, huncutságát.

A vízcsapszerelő leányka egyébként nagy motoros. Még műanyag motorral, de fiúkat megszégyenítő gyorsasággal, biztonsággal kezeli, tökéletes reflexekkel fordul, fékez. Ahogy elnéztem, s mondjuk 20 év múlva látnám megállná a helyét bármely versenyen is. (Ki tudja megérem-e mi lesz majd belőle?)

Útközben találkoztam Aranyalmával is. Mindig öröm, ha "ismeretlen ismerősökkel" élőben is megismerkedik az ember. Nagyon örültem ennek a találkozásnak.

Ma volt esőnk, tudtam kicsit kertészkedni is. Átültetni is, mert puha lett a talaj. Ásható. Van, ahova beültettünk növényeket, de össze kellene ásni az egész területet. Csak: száraz időben ez nehezen ment volna. S még nem ártana újabb eső sem neki. Már a füves talajnak. Van, ahol felástuk, kapott némi komposztos trágyát, majd átültetünk ide. S még van, aminek keressük a helyét. Nem tudom másnál hogy van ez, de kaptam (ahonnan küldték) negyven centi magas pillangóvirágot, magot. Ebből nálunk akkora lett, hogy a növendék bokrokat takarja. Máshol is, valahogy a virágok jobban nőnek, mint a bokrok. Vannak bokraink: kecskerágó, lilabogyó és berkenye. Nos ezeken (hála madaraknak, főként a verebeknek?) bogyónak még emléke sincs. A lenti kertrészben gyönyörű a kecskerágó, tele terméssel, s kezd bordóba öltözni, nos a díszkertben ilyen csodára nem kell számítani. Még azt sem értem, hogy vettünk pink színű vagy bordó levelű bokrokat, nos ezek is zöldek. Az eső hiánya vagy jobban kellett volna tápozni őket, hogy  színesek legyenek? Ezek ilyen fajták, nem őszi színekről beszélek. Nem értem. S nagy öröm: az icike-picike abélián van kettő darab virág!!! Oly sokszor írtam róla, hogy a fagy jól elkapta, magához tért, de akkora mint egy éve volt. Akkor talán jövőre majd nőni is fog. Pici öröm, de nagy öröm.

S ismét a veréb ügy. Amíg volt napraforgó jöttek  madarak, s jöttek a verebek. Hatalmas raj (10-20 -25), a szomszédban tanyáztak, akik agybajt kaptak tőlük. Főleg a táplálkozásuk következményeitől,s nagy hangzavartól. Most nyugalom van. Merre járnak? A többiek is? Mert verébék be-berepülnek, körülnéznek, s mennek is. Lehet, hogy mások is, csak ők nem ilyen látványosak?

Szeretem a madarakat, örültem, hogy ideszoktak, csak ahogy írtam minden bogyó eltűnt. Vagy valamit valamiért? Azért a bogyókat nagyon sajnálom.

Huncutkák

 Ketten, s készer ketten

 

Mindenki másként ünnepel