ezt a lakást. Egyszerűen úgy éreztem, hogy otthon vagyok benne.
S akkor elérkeztem ehhez a fotóhoz, s kirázott a hideg. A zöld székek? A kőlap? Mintha jártam volna már itt. Pedig csak a gyermekkori emlék jött vissza, az unokahúgomék egy uradalmi szolgálati házban éltek, bognár, kovács lakott és dolgozott benne valamikor, ők már az ötvenes-hatvanas évekre egyedül maradtak ott, két család végülis. Régi épület volt, fehér falak, kőpadló, zegzúgos, imádtam. A napokban emlegettem, hogy aztán lebontották, s elkészült helyette a falu akkori legnagyobb kétablakos kockaháza. S valami örökre elveszett, legalábbis a számomra. Amit azóta is keresek.
Mi fog a fotón? A boltívek, a lámpa, ami kézműves lehet, de kristályokkal mégsem agyoncsicsázott. Az asztal a székekkel, s mindezek rusztikussága együtt.
Ezt a mondatot tegnap másoltam ki valahonnan, mert szívemből szólt. Noná, hogy régi tárgyakat is tettek be a házba a lakberendezők, ezzel indokolták. Fordítót használtam azért a nyelv döcögése:
"Hiszek a tér DNS-ben, de az előttük élt dolgok
szellemében" - mondja Maira. "Magukkal viselik velük a
mitológiájukat, a fémfelületek kézzel megdöntött jelöléseiben, a kopott
faszerkezetekben és weltsekben, az idős tárgyak csodálatos kopásában."
Nem koptatottak, műrégiségek. A patinájuk, a történetük adja a szépségüket.Ez annyira a világom.
Az eső pedig esik, ma aztán rendületlenül, Kapolcsra szerettünk volna elmenni. Remélem azért délutánra kiderül.