Változások

Betegek voltunk, először a laptop került "doktorhoz", aztán én.  4 hónap után mintha egy másik osztályra mentem volna. Ősszel minden ment mint a karikacsapás, most a huzatos előtérben vártunk hatan, s a kísérőik másfél órát a beléptető vizsgálatra, majd kettő, azaz két órát az osztály folyosóján, így déli tizenkettő után tíz perccel már ágyunk is lett. Korábban  felhúzták őket, nem friss betegváltás volt. Ennyit erről.

Volt 94 éves mama, egymás után operálgatták, mesélte a régi szobatárs. Apám betegségének kiderültekor minden orvos azt mondta nekünk, 92 éves, ne kínozzuk a bácsit beavatkozásokkal. Feküdt mellettem egy 19 éves hölgy -származását inkább a partner személye engedte sejtetni- szőke, kék szemű és nevelőszülőknél nevelt 3 éves kisfiúcska anyukája. Műtéte utáni visítozása egyből egyértelművé tette származását, kiidegelve a szobatársakat, a családját, de leginkább az ápolószemélyzetet.

S köttettek barátságok is, ha már a sors és a betegség néhány napra egy szobába zárt minket.

Munkahelyemről a kutya nem érdeklődött utánam. ( Akkor lepődtem volna meg, ha másként történik.) A befekvés előtt 4-5 napot feküdtem olyan fáradt és kimerült voltam, már a műtét elhalasztása is felmerült. (A vírusok odavágtak, a benti idegeskedés nem használt, a nagy rendezvényről  nem írnék, mert durva tanulságai voltak,  hova is fejlődik? vagy változik a világ, s a szülők.... Aki rám nézett, azt kérdezte: fáradt vagy? Rájuk döbbentem: ennyire látszik? Én éreztem, csak nem sejtettem azt, hogy az arcomra is kiül.S ennyire.)


Vége jó, minden jó, műtét sikerült, gyógyulgatok, s még a kórházból is hazakerültem nagy izgalmak közepette: Ki is hoz haza és mikor? Értsd: időjárás, a 250 km-es útviszonyok, stb. Megoldottam, szervezni azt nagyon tudok, ezt senki nem veheti el tőlem.

Műtét utáni éjszakán nagy izgalmak: fiam felesége "kiköhögte" a pici lányt, némileg idő előtt. Az idei vírusok bitangok, megtapasztaltam én is. Jól vannak, hál' istennek.

Elgondolkodom: az őszi műtét lábadozásakor ment el apám, s most világra jött a leányka. Elmúlás, halál és születés. A világ forog körbe.

Emberek vagyunk

Felújítják az intézményt, csak két ember nem kapja vissza a közös irodáját, odaadták másoknak. Őket kiteszik a térbe, mondván a másik intézménynél is ott dolgoznak  a hasonló munkakörű kolléganők. Csak őket felejtik el megkérdezni, hogy is érzik magukat ott és mit szenvednek ettől a "lehetőségtől". Ezzel az akcióval a két kolléganő alkotta csoportot szétverik. (Ez már egy másik történet.)

Évek telnek el, felszabadul egy iroda. A vezető közli egy dührohamában, látva  a közös térben lét lehetetlenségeit, pályázzák!!!! meg az irodát. A többinek járt, ők pályázzanak és indokoljanak, miért is kell nekik iroda....

Nem pályáznak, végül egy hirtelen gondolattól vezérelve mégis megkapják. Igen ám, de minden lépésükről konzultálni kell a vezetővel. Mit és hova tegyenek stb. Egyiküket elfogja  a méreg, s felhívja az országban egy hasonló intézmény vezetőjét, mi erre s van-e erre jogszabály? A vonal túlsó oldalán mély hallgatás, érezni, szóhoz sem jut, majd kimondja: kicsinyesség.

Kicsi hazánkban, 2015. januárjában.

Hányunknak

van, lenne bátorsága, de inkább úgy mondanám lehetősége arra, hogy kiszálljon, s egy évig ágyban maradjon?

 

Ő megtette? Mi történt? Olvassátok el, nem tanulság nélküli. Hányunk, de hányunk tenné meg ugyanezt a kivonulást!

S jöjjön egy másik könyv, szerintem nem elég egyszer elolvasni. Én legalábbis így voltam vele:

 

A lelemény

 forrás

Befejeztem

 a Shafak könyvet is. Ajánlom elolvasni, s Katalintól kaptam  az előadása linkjét:

 http://www.ted.com/talks/elif_shafak_the_politics_of_fiction?language=hu#t-750908

.Köszönöm, s ajánlom meghallgatásra, többször is.

S íme egy riport vele, most értem ide, hogy visszakeressem a a vasárnapi rossz közzététel után.

Tegyétek fordítóba, úgy nem tudom linkelni.

Izgalmasak a baglyok a lakásában,róluk is beszél. Az a három együtt!



S máris nem telt hiába a mai napom: jó elfekvős, kicsit takarítós, hajfestős.Volt. Milyen is lehetett volna? Ebéd: benne volt minden fellelhető maradék, egyedül vagyok, nem foglalkoztam vele. Séta? Az nagyon hiányzott, csak nem minden jöhet össze egyszerre. Természetesen macskáék is nagyon feltalálták magukat - az ölemben. Hol másutt? Váltórendszerrel vagy egymás fölött és alatt fekve. Ilyenek ezek  a macskák! Csak a szerencsétlen kutya szorul ki az udvarra. Ő meg akkor szorulna, ha bentre kényszerülne.

S nyílik a kankalin, a primulák pedig folytatják a kinyílást, hetek óta. Ilyen telünk van.

Ma szerda van, jelentem magam alatt 200 méterrel. Ezek a vírusos betegségek nem használtak nekem. Azért kapkodom magam, de néha nagyon nehéz.

Egyszer

egy francia szerzőjű könyvre írtam, hogy olyan, mint egy csipke. Az Esti... is valami hasonló érzetet ébresztett bennem, de inkább mint egy finom fátyol. Egyszerűen jó volt és vágytam olvasni, s elmerülni a világában. Ugyanakkor egy kemény és kegyetlen világot bemutató könyv is. A hangulata, s stílusa mégis vitte magával az embert. A finomsága fogott, s szinte hallottam a főhősnőt, ahogy meséli a történetet. A befejezés meglepetés. S az sem utolsó a történetben, hogy kertekről szól. Igaz, japán  kertekről, de a gondolkodása a kertépítésről mégis továbbgondolkodásra késztet.

"A kerttervezést  a kövek elhelyezésének művészeteként is ismerik, ami sokat elárul jelentőségükről...Minden egyes kő külön személyiség, amelynek megvannak a maga szükségletei."
-Honnan fogom tudni, hová helyezzem a köveket?
-Engedelmeskedj a kő kívánságának.
... Ha az első követ a megfelelő helyre teszi, a többi igazodni fog az első kívánságához, és a hatás az egész kerten végiggyűrűzik. A kövek boldogok lesznek, ha követik óhajukat.
-Ez úgy hangzik, mintha a köveknek lelkük lenne.
-Hát persze, hogy van lelkük.

A kertnek meg kell érintenie az ember legbensőbb lényét, át kell formálni az érzéseit, el kell töltenie szomorúsággal vagy derűvel. Világosan meg kell láttatnia a szemlélőjével az élet minden dolgának mulandóságát... Az idő e homokszeme ugyanúgy lehull, ahogy az utolsó falevél, ugyanúgy tovasodródik ahogy a virág megmaradt egyetlen szirma; ez a pillanat magában foglalja mindazt, ami az életben szép és szomorú. Mono no avere, így nevezik ezt a japánok." Tan Twan Eng





 

forrás, mert oly sok fotó közül ezt éreztem ideillőnek

Ugyan

mikor figyelünk fel a fejünk felett lévő felhőkre,  a kerítésen túli hegyekre?
Tan Twan Heng
Ráadás:

A gyász nem változtatja meg az embert, hanem megmutatja.
John Green