Bent őrült feszültségben dolgozunk, az ember szabadidejére is rányomja a bélyegét. Vagy a meleg? Reggel hideg, délután márciusi időjárás. Lábra állni alig tudok. Délután Zsebit vittem el szinte vánszorogva sétálni. Háromszor jött oda hozzám köszönetet mondani érte. Éreztem, hogy hiányoznak neki a séták, nekem is,csak fizikai erő kellene hozzá. Jó, hogy kerítésszomszéd a biegli (remélem jól írtam, nincs erőm keresgélni utána), a sarkon eltársalognak egymással. Ha másként nem, orrösszedugás szintjén.
Eldőlt, október elejéig dolgozom. A buszon ma összefutottam a tanítónő, utolsó mohikán évfolyamtárssal. Már aki még dolgozott, a többiket már leépítették.előnyugdíjba kényszerítették a változások. Meséli, mennyi mindenre, sok programra van ideje, lehetősége, amik kimaradtak. Én kicsit félek, s várom is a nagy nyugalmat. Néha nehéz, nagyon nehéz és fárasztó dolgozni. A sok betegség szerintem nem véletlenül kap el, erőm végén járok. Pedig a munkámat szerettem. Tegnap egy óvónő mesélt erről, mintha rólam beszélt volna, ő egészséges, nem vagyok tehát ezzel egyedül. Az ember szervezete egyszer csak lemerül.
S legyen itt egy napi szép:
Igazánból ketten vannak: egyik a házban,
s a fenti a városban. Végül a városi győzött, visz magával, valami tisztasággal. Ez nem az utóbbi lebecsülését, félretevését jelenti, vele volt több időm, már az olvasásra, engedtem neki. Safak könyveit szeretem, keveset olvastam még belőle, úgy érzem ebben a könyvében sem fogok csalódni. Lehet, hogy valahol még egymásra is rímelnek.
