"Míg látod, nézed..."

 

 Móra Magda: Visszaálmodott falu

ha megállít az árvult Zala-parton

az öreg malom álló kereke

– mit aranyfénnyel koszorúz az alkony,

ha veled együtt lép a hídra le –,

döbbenve látod a csöppnyi falut,

amely egyszerre fogható valóság

és belédsajgó, elfelejtett múlt...

Míg ragyognak a lila őszirózsák

s a violák a kiskertek ölén,

a füstöskonyhák kihűlt kemencéjén

végigkúszik az augusztusi fény:

a kormos rőzse benned lobban lángra...

Szobák mély csöndje mozgolódni kezd,

rádöbbensz, hogy a szépen vetett ágyra

sötét árnyékot hogy vet a kereszt.

Belédfájdul, hogy dédanyáid hajdan

füstmarta szemmel ilyen ágyakon

születtek, szültek, vettek búcsút halkan,

és elmúltak egy őszi hajnalon.

Ott áll a teknő, hol kenyérré mozdult

barna kezük közt a hószínű liszt,

áll a szövőszék, hol vászonná simult

kenderszálakba ők mintáztak díszt.

Lányok kezétől dús hímzéssel ékes

a párnacsupp s a húsvéti tojás:

konyhájuk rendje némán is beszédes...

De fagerendák és vesszőfonás,

a kovács-műhely és pálinkás kunyhó

már dédapáink kezéről mesél.

Az ólak is, a kocsiszín és pajta,

hol szénaszaggal színesült a szél,

kútágas gémje és itatóvályú,

hegyen a tóka, hordó és a prés,

a lopótök, s a magas, szélesszájú

szüreti puttony, cifranyelű kés...

Míg látod, nézed, sugározni érzed

férfitenyerek érdes melegét.

A századéves, mozdulatlan élet

néma vádjával intőn szól feléd.

A harangláb – mely hűs hajnalon keltett,

sok izzó délben cseppnyi pihenőt,

és ünnepnapot örvendezve jelzett,

siratón kitárt kaput, temetőt –,

sirassa el sok füstbeszállt reményét

porló szívüknek, kik itt egykoron

átküzdötték a nyomorúság mélyét,

s már rég pihennek fenn a dombokon.

(1966)

Lehet, hogy hoztam már a verset, a fotókat, de ez így ide, és mára annyira kellett!

Füzetemből

"Az embernek a tévedéseihez, a szégyenletes emlékeihez, még a mániáihoz is joga van." Szabó Magda

Napi kedves,

mert ilyen is kell. Ma volt kiállításmegnyitónk, szokás szerint gyerekeknek. A kiállító kisnagylány hatodik osztályos, tipikus kamasz (Savanyú uborka csokoládéval c. könyv szerzője mutatja be nagyon hitelesen.) Vihog, és vihog, aztán még mindig vihog. Mert kell neki, mert nem  tehet róla, mert olyan jó vihogni! Ez a jó szó rá, ismeritek  a jelenséget. Ennivaló volt. Szeretni való való volt.
Egy művét elloptam, a kedvencemet.

Válaszok helyett

Az előző bejegyzés hozzászólóinak írtam, de ide is leírom:Válaszolnom kellene nektek, elnézést, de hulla vagyok. Beálltam ide és Borókához, neki összekaptam magam, de ennyi volt. Hosszú, nehéz napom volt. Minden héten ott akarom hagyni a munkahelyem, azt hittem a műtéttel lesz hat hetem , hát három lett. Ez a munkahelyi "házasság", ez nem jó, megfojt, de a munkahelyet is. Így dolgozni nehéz. Az ember falakba ütközik. Lelkileg kikészít, az rámegy a fizikumomra. A lábam sem stabil, de a foglalkozásom, miatt elküldtek dolgozni, ha tehetem pihentetem. Fekszem. Néha, csak fekszem. Kinyúlva. Sokatokat olvasom, ha nem is jelzek.

Bent du. szörnyű volt, most inkább fizikai Macska gépelt közben.  egy zörgő fekete,

Hagyatékok

Apám halálával fel kellett számolnunk a lakását és a nyaralót. Mindenhonnan hoztunk el tárgyakat, amik őrá emlékeztettek. Elgondolkodtam, kinek, mit jelent, kinek-kinek mi mást jelent egy szülő. Ez a tárgyakból is egyértelmű lett.

Magammal hoztam egy "koszos", a kerti munkáknál használt Surda kalapot. Ebben fotóztam utoljára a nyaralóban, már összeesetten, betegen. Hogy mekkora lehet a baj, tán csak akkor láttam jobban, mikor a fotókat áttettem a gépre. Itt már nem volt ember, aki megtöltse melegséggel, emberséggel, itt csak tények voltak.

Hoztam magammal egy képet, melyet egy háborús bajtárs festett Kanadában, ill. annak fotómásolatát, bekeretezve. Egy Stuka modellt. Öcsém küldte utánam a már általa elvitt "barométert", de jellemző volt apámra, ezzel töltötte napjait, ezt figyelte, ez alapján tervezett, dolgozott. S velem jöttek a naplói. Precízen, pontosan vezette  napjait. Nap-Hold állások, változások, kiadások, a szőlő munkálatai, stb. S hova rejtette el a pénzét. Helyenként kódolva, hogy az utódok csak fejtsék  a rejtvényt, kutassanak. Félt. Félt, mert hallotta, hogy 300 Ft-ért is megöltek embert.

S a lényeg: a gyógynövényes könyvgyűjtemény. Az alma meg a fája.....

Az otthoni hagyaték más. Egy csésze, amiből, ha hazalátogattam mindig ittam a kávét, maradék vászontörülköző (még anyai dédapai hagyaték), háborús csereként nagyszülőkhöz került damasztnemű maradéka. Ilona asszony könyvét elkértem, én vittem dedikáltatni a könyvfesztiválra anno, én kísértem apámat Pápára a kollégiumba író-olvasó találkozóra, s találkozóra.

(Volt apámnak egy elképzelése férje haláláról, a könyvben meg is jelent. Ezért volt jelentős a könyv. Nyugdíjasként háborús emlékeit írta meg, s ha tudta, publikálta. Többnyire ellenszéllel. Nem értek hozzá. Egy levéltáros ismerte el, vagy inkább gyűjtötte fel az emlékeit.)


S két festményt, velük bajban leszek, vastag arany keretük van, nem illik a házba, valószínű át kell festenünk. Nézem őket, emlékezem. A gyermekkori háznál mennyit találgattam, hol festhették a településen, ahol éltünk, ki lehet a vadász stb. Művészet? Akkor erről még fogalmam sem volt. Így jártam a folyóval is. Honnan indult, a határ melyik részét festették le, sehogy sem sikerült behatárolnom. Persze, hogy nem.

 
Mindig hozza a tatabányai, volt kettéválasztott mérnöklakásból kialakított szolgálati lakás hangulatát, a gyermekkorom. Hol vették? Sosem kérdeztem, s már nem tudom meg.


 S küldte utánam testvérem  a tanyát ábrázoló rézkarcot, ez a tiéd, ez a te álmod, a parasztház! (Ennek eredetét már ismeri az ember. Hatvanas-hetvenes évek, rézkarcok, magyarázzam?)


S elgondolkodtam, rákérdezzek a fiaimnál, ha meghalok ők mit vinnének? Számukra mi jelenti az otthont?  Lehet, hogy megteszem, kíváncsiságból, amíg tudom, amíg lehet, amíg még nem késő.

"Kis, nyurga füst virágzik hold előtt. Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől."

József Attila sorai úgy igazak, ha hold helyett napot írok, a többi így volt szép. Az ember néz, s egyszer csak látni kezd.

"November kapui megnyílnak, s beömlik rajtuk a köd" (Bisztray Ádám)