Oldalak

2014. november 7., péntek

"Míg látod, nézed..."







 

 Móra Magda: Visszaálmodott falu

ha megállít az árvult Zala-parton
az öreg malom álló kereke
– mit aranyfénnyel koszorúz az alkony,
ha veled együtt lép a hídra le –,
döbbenve látod a csöppnyi falut,
amely egyszerre fogható valóság
és belédsajgó, elfelejtett múlt...
Míg ragyognak a lila őszirózsák
s a violák a kiskertek ölén,
a füstöskonyhák kihűlt kemencéjén
végigkúszik az augusztusi fény:
a kormos rőzse benned lobban lángra...
Szobák mély csöndje mozgolódni kezd,
rádöbbensz, hogy a szépen vetett ágyra
sötét árnyékot hogy vet a kereszt.
Belédfájdul, hogy dédanyáid hajdan
füstmarta szemmel ilyen ágyakon
születtek, szültek, vettek búcsút halkan,
és elmúltak egy őszi hajnalon.
Ott áll a teknő, hol kenyérré mozdult
barna kezük közt a hószínű liszt,
áll a szövőszék, hol vászonná simult
kenderszálakba ők mintáztak díszt.
Lányok kezétől dús hímzéssel ékes
a párnacsupp s a húsvéti tojás:
konyhájuk rendje némán is beszédes...

De fagerendák és vesszőfonás,
a kovács-műhely és pálinkás kunyhó
már dédapáink kezéről mesél.
Az ólak is, a kocsiszín és pajta,
hol szénaszaggal színesült a szél,
kútágas gémje és itatóvályú,
hegyen a tóka, hordó és a prés,
a lopótök, s a magas, szélesszájú
szüreti puttony, cifranyelű kés...
Míg látod, nézed, sugározni érzed
férfitenyerek érdes melegét.
A századéves, mozdulatlan élet
néma vádjával intőn szól feléd.
A harangláb – mely hűs hajnalon keltett,
sok izzó délben cseppnyi pihenőt,
és ünnepnapot örvendezve jelzett,
siratón kitárt kaput, temetőt –,
sirassa el sok füstbeszállt reményét
porló szívüknek, kik itt egykoron
átküzdötték a nyomorúság mélyét,
s már rég pihennek fenn a dombokon.

(1966)

Lehet, hogy hoztam már a verset, a fotókat, de ez így ide, és mára annyira kellett!

4 megjegyzés: