Tegnap

Ébredés fejfájással.

Napkezdés rossz közérzettel.

Kicsit elázás.

Nem talált olvasnivaló, amit a délutáni munkába indulásnál a kinyitott szatyorban azonnal felleltem.

No, de

jött a délután, jött a családi program! Oly jó volt látni (és fotózni), érkeztek  a kistestvérek 4-8 hónaposak a nyári szünet után. Mindig gondom a fiatalítás, most jöttek! Apukák vagy öten bent a játszóházban alkottak a gyermekekkel.  A holnapra kiírt anyuka szívmelengetően ringatta az egyik babát, hogy az anyuka a nagyobbikkal készíthesse a máktündért. Aztán jöttek fotózkodni a tündérekkel a kislányok (és kisfiú), mert már most is nők a lányok! S jöttek sokan újak, sokan beiratkoztak, mert igenis vigyék a könyveket, s olvassanak! Már most, az egész piciknek is vannak a mondókás könyvek, nem lehet kifogás, s az elmaradhatatlan Bogyók és... Ezért dolgozunk!

S este, otthon megtudtam, hogy az iskolában az első osztály első napján az volt a legjobb, hogy kimehettek az udvarra a szünetben, legrosszabb nem volt. (A jóságmaciról hallgatás, ezt az anyuka mesélte el.)

S estére már megvolt/megkerült az olvasnivalóm:

Ajándék

Alsóújlak, még egyszer

 

Sok régi sírkővel találkoztam a temetőben, nem tudom megállni, hogy ne mutassam meg. S ami érdekes, sok fényképes sírral. (Véméndre és Velem temetőjére emlékszem a felkeresettek közül, ahol sok fotót láttam. Előbbi faluban fényképész dolgozott a múlt század első felében, szinte természetes, hogy munkája nyomát a temetőben is megtaláljuk. Velemnek nem néztem utána.)

S még egy mondat a látogatásról, a nyolcas útról mentünk fel az erdőben lévő, domb tetején található temetőhöz. Ahogy a tegnapi fotón is látható nagyon szép a 13. századi kápolna, bemenni sajnos nem tudtunk. 

A hangulatot csak a meglehetős barbár módon történt fűnyírás rontotta, nem értettem, hogy lehet ilyen lélektelenül elvégezni valamit, akkor is, ha "csak egy temető". 

Mikor szedjünk szilvát?

Akarom mondani, lopjunk? Éjjel negyed tizenkettőkor. Lehetőleg úgy, hogy a fény beverjen az utca egyetlen lakójának ablakán. Ő volt megbízva a szilva őrzésével,  másnap jönnek érte a gazdái. Egyrészt felébresztik, másrészt félelmet hoznak a 92 éves emberre a szándékaik miatt. Aki éjjel lop, gyümölcsöt, mit tesz még éjjel?

Ő úgy mondja felfegyverkezett, 50 évig  volt kollégája éppen  a "fegyverével" verte majdnem agyon...  Hogy a lekvárfőzendők mit szóltak az már egy új történet.

 Alsóújlak, kápolnatemető. Végre, mert ami előtt gyakran utazik el az ember, annak a fotózása marad el.

 Régi házak Celldömölkről, jó, hogy megmaradtak, becsülik őket. Ha cél néha egész más is lett. Pedig az a míves kirakat megérne valami tartalmas hátteret, boltbelsőt.

A Ság hegy alól, Mesteriből fotóztam. 11 óra felé járt az idő, hűvös szellő fújdolgált. Ez már az ősz szele volt. A Bokrok levél nélküliek. A diófák levelei itt is foltosak, akár nálunk. A dió még nagyon elvétve hullt le, egy-egy. Nem lesz szép az ősz, az időjárás már megtépte, megritkította a lombokat, hullanak a levelek. Mi lesz veled osztó-fosztó október?

Egy elmaradt

találkozóról. Számomra elmaradt. Ez a szubjektív rész. Érdemes körülnézni az oldalon. Ez meg az objektív. Tegyétek meg, sokan térnek át az e-könyvekre. Én nem tudom megtenni, nekem kell a könyv, a fogása, a súlya, az illata. Viszont előnyei is vannak. Mikor a kedvenc olvasó áttér rá, mert gyors, letölthet rá olyanokat, amit másként nem ér el. S nekem akkor a szívem szakadt meg  a KÖNYVEKÉRT, mert tudom azok az élete. Vagy voltak az élete? vagy majd egyensúlyba kerül nála a kettő?

Egy nehéz nap után

Picirnyó túl van a tályog felnyitásán, s én is. Nehéz nap volt. Most kint futkos, de a délutánt átaludta. Mire hazaértünk, vagy miután, hatalmas vihar csapott le nálunk.

A mai délutánom  a pihenésé, jól eltettem magam, délelőtt a perceket számoltam, hogy eljöhessek  a munkahelyről olyan "megviselt" voltam. Nehéz nap volt. Az volt.

Állok a busznál

rám köszön egy hölgy. Valamelyik konyhán dolgozott, ahogy szavaiból kivettem, ahol ebédelni szoktunk. Mesél a műtéteiről. Az altatóorvos megkérdezte tőle- meséli- Nem fél? Mondta: Nem. Pedig itt egymást agyonijesztgetik a nők. Ő akkor sem, meg kell történnie, a többit hozza magával.

Elgondolkodtam. Második nagy műtétemnél az altatóorvos, látván, hogy mennyire félek, elaltatott. (Minket nem lehet, nem szokás altatni, a betegség miatt.) Most, majd gerincben érzéstelenítenek. Félek. Lehet, nem is a műtéttől, a kiszolgáltatottságtól. Félek? Én félek. Elgondolkodtam, ismét. Ennyire gyáva vagyok? Gyávaság vagy bátorság, erő és akarat kérdése? Vagy, egyszerűen ilyenek vagyunk, mások.