A postával érkezett

Ajándékot hozott a postás (már napokkal ezelőtt, a technika ördöge nem segített benne, hogy megmutathassam, most sikerült). Benne volt szívem vágya: a kukorica és egy kis szeretet. Kicsi? Vagy nagy, mert aki küldte csupa szív, lélek ember. Ezúttal ismét köszönöm neked!

Az adventi időszak minden napjára egy-egy szeretetről szóló idézetet szerettem volna hozni. A dolgaim nem engedték. Most pótlásul, kicsit az ünnepre is fogadjátok tőlem szeretettel!

 

Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz.

Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol.

Kahlil Gibran

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék.  A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Márai Sándor

És ne légyen a barátságnak célja más, mint a lélek elmélyülése. Mert a szeretet, ha egyébre is törekszik, mint önnön rejtelmének felfedésére, nem szeretet immár, hanem kivetett háló, melyben csak a silány akad fenn.

 Kahlil Gibran

Ha hallasz

 belül egy hangot, ami azt súgja: "nem tudsz festeni!", akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul." (Vincent van Gogh)

ezt tettem tegnap. Mi ketten Vincent van Gogh  és én kicsit messze vagyunk egymástól, már a festészet terén, azért én mégis nekiálltam festeni. Írtam már nagyon szeretem az üvegfestést, kihagytam éveket (egy-két kivétellel, már próbálkozás kivétellel), aztán ismét bekattantam, s nekiálltam. Néhány kedves emberemnek ezekkel  szereznék örömet vagy karácsonyi ajándékot? Majd kiderül. S tegnap egyszer csak ahogy mondják angyal szállt el fölöttem, s megfogta a kezemet, a konturozómat, s valami csodaszépen sikerült. Ezt én, aki előtte vakartam, pucoltam, lemostam roppant módon tudtam értékelni. Néha vannak ilyen percek is. S angyalok is....

"Szeretni annyi mint szenvedni. Ha nem akarunk szenvedni, nem szabad szeretni. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk. Tehát: szeretni annyi mint szenvedni, nem szeretni annyi mint szenvedni, szenvedni annyi mint szenvedni. Boldognak lenni annyi mint szeretni, tehát boldognak lenni annyi mint szenvedni, de a szenvedés boldogtalanná tesz, vagyis a boldogtalansághoz szeretni kell, vagy szeretni kell szenvedni, vagy szenvedni a túl sok boldogságtól..."

(Woody Allen)

Valahogy mostanában két filmje is "kezembe került". Jót szórakoztam rajtuk. Ez sem új, semmit nem vesztett szememben az értékéből! S Woody Allen  nem tagadhatja le a rendezőséget! Persze, aki szereti az ő filmjeit, írásait...

Két nap

két film, s ha már filmek legyenek franciák! Imádom őket. Kicsit romantikusak, kicsit nevettetők, kicsit szívhez szólók, emberségesek? Annál jobb. Én jól szórakoztam. S melyek ezek a filmek?
Mosás, vágás, ámítás

és az Életrevalók

Jót tettek a lelkemnek ebben az adventi időszakban, ebben a készülődésben, kicsit lesimogatták a lelkemet.

Találtam

Egész délután takarítok, selejtezek, rendezkedem. Egy cédulán találtam.

"Bárki lehet boldog, de mi célja vele?" Bob Dylan

Ennyi lenne valóban????

A szeretet

 a legritkább, a legértékesebb, a legcsodálatosabb. Hátrálsz egy lépést? Ő kettőt hátrál. Egyszerűen azért, hogy több teret adjon, hogy ne lökdössön, ne rohanjon le, hogy egy kicsit több helyet, szabadságot, levegőt hagyjon, s annál többet, minél gyengébbnek érez, hogy ne kényszerítse rád a hatalmát, de még az örömét vagy a szeretetét se, hogy ne foglaljon el minden lehető helyet, minden lehető létet, minden lehető hatalmat...

Comte Sponville

Ölelés

Kaptam. Tulajdonképpen továbbküldős levél. Gondoltam megosztom a blogolvasókkal, ily módon is továbbküldhetitek, öleljük meg egymást!

Itt a tél!!!

A szomorkás hangulat legjobb ellenszere az ölelés!  
Épp ezért nagyszabású ölelési és örömosztási akciót indítunk.

Ha nem küldöd tovább, akkor is teljesülhetnek álmaid, nyerhetsz a lottón, lehetsz sikeres és boldog, nem döglik meg a kutyád, nem leszel szerencsétlen életed végéig, nem kerül el minden valamirevaló embertársad, nem dől rád a házad.

 De gondold meg, ha elküldöd, mosolyt lopsz ismerőseid szívébe... s lelkükkel viszont ölelnek...

Gondolkodtam leírjam-e,

megszületett a döntés, "férjhez adták" a munkahelyünket. Ez rá a jó szó? Vagy inkább örökbe adták? "Nevelőszülőkhöz". Egyenlőre maradunk tagintézményként,  milyen lesz az alárendelt lét, a kisebbségben lét, meddig marad a létszámunk? Mi vár ránk? Néztem tegnap a döbbent, s elkeseredett arcokat, a kolléganőimet. Mi voltunk a város intézménye, sokat letettünk, tudják ők is, de van egy felső hatalom adta határozat, az diktál.

Ennyi. Minden bizonytalan. Tesszük a dolgunkat, mert folyamatban vannak a rendezvények, rendelések, stb. Az olvasók jönnek, s néha rá is kérdeznek. Mit lehet ilyenkor mondani, s mit nem lehet, nem szabad?  A szomszéd iskolába kerültek azok a pedagógusok,. akiket még a megszüntetett két iskolából megtartottak. (Volt évfolyamtársaimat mind prémiumnyugdíjba küldték. Volt aki "belehalt", a szülői összefogás egy évre tudta megmenteni. Jó tanítónő volt, ő az volt.) Most sorra küldik el őket,  velük építenek le. Az odaadás, a tudás, nem számít.

Ennyi....

Az őszi játszóház madara? Fog-e repülni? Meddig? Milyen magasra? Lesznek-e társai még? Lesznek- e?