Ünnep

Karácsony

Péter Erika: Roráté

Szárnyas meghívóit
küldi a harang;
ébredeznek apró,
lehunyt szemű házak,
hajnalt köszöntenek
angyali misék,
imbolyognak álmos,
ünnepélyes árnyak,
tétova léptektől
moccan a vidék.

Idősek szökkennek ki
hűlt ágyaikból,
hogy gyertyák lángjánál
melegedjenek,
a templomban együtt van
család, s hajléktalan
– mint hajdan a próféták –
várják a Gyermeket.

 S megtelik a szent ház
könyörgő szívekkel,
nincs zsivaj, sem reklám,
sem vásárlási láz,
telítődik lelkük
fénnyel, szeretettel,
mindenki jobb máért
s holnapért mond imát.

 (Kedves Erika! Utólagos engedelmeddel teszem közzé a versedet, mert szeretném sok emberrel megosztani! Köszönöm! A.)

Kedves köszöntő!

Kedves köszöntő állatkedvelőknek, nem hagyhattam ki. (Az ülőgarniturára kattints!)

Karácsonyra

Közeledik a a Karácsony, a szeretet ünnepe. Apákról szóló meséket olvasgattam, s köztük találtam ezt a csodát. Gondolom mások számára is ismert, mégis közreadom, hadd töltse el  mindenki szívét melegséggel.

Egyúttal mindenkinek áldott békés ünnepeket kívánok!

Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.

Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.

– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.

– Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.

A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!

Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.

Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.

Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:

„Krisztus urunknak áldott születésén…”

A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.

Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?

Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?

Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.

Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.

Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.

– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?

– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.

– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.

– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:

„Krisztus urunknak áldott születésén.”

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.

1856

forrás

---

???????

Ez egy körbeküldős levél. Idaillesztettem, mert vannak benne jó gondolatok.

Regina Brett, a cleevlandi Plain Delaer 90 éves újságírója írta.

Öregedésem emlékezetessé tételére egyszer leírtam 45 tanulságot, melyet az életben felfedeztem. Ezt a cikkemet olvasták, mind közül a legtöbbet, így hát 90. születésnapom alkalmával itt van még egyszer:

1. Az élet nem igazságos, de ennek ellenére jó.
2. Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést.
3. Az élet túl rövid, hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold.
4. A munkád nem ápol majd ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik majd, tartsd velük a kapcsolatot.!!!!!!!!!!!!
5. Minden hónapban fizesd be a bankkártyáid számláit.
6. Nem kell, hogy mindig minden vitát megnyerj, fogadd el, ha nem értetek egyet.
7. Sírj valakivel, jobb, mint ha egyedül teszed.
8. Haragudhatsz istenre, elviseli.

·  Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

·  Ha a csokiról van szó, hiábavaló az ellenállás.

·  Békélj meg a múltaddal, hogy a jelent ne ronthassa el.

·  Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt.

·  Ne hasonlítsd az életed másokéhoz, nem tudhatod, hogy az ő útjuk miről szól.

·  Ha egy kapcsolatnak titokban kell lennie, te ne legyél a kapcsolatban.

·  Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne aggódj, isten nem pislog.

·  Vegyél mély lélegzetet, megnyugtatja az elmét.

·  Szabadulj meg mindentől, ami nem hasznos, szép vagy boldogító.   

·  Ami nem öl meg, valóban erősebbé tesz.

·  Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen, de a második már csak tőled függ és senki mástól.

·  Amikor azért kell küzdeni, amire igazán vágysz, soha ne add fel.

·  Gyújtsd meg a gyertyákat, használj a szebb ágyneműt, vedd fel a drága fehérneműd; ne tartogasd különleges alkalmakra, a ma különleges.

·  Készülj fej mindenre, majd sodródj az árral.

·  Légy különös most, ne várd meg az öregkort, hogy lilát hordj.

·  A legfontosabb nemi szerv az agy.

·  Csak te felelsz a saját boldogságodért.

·  Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e.

·  Mindig az életet válaszd.

·  Mindenkinek mindent bocsáss meg.

·  Hogy más mit gondol rólad, az nem tartozik rád.

·  Az idő majdnem mindent meggyógyít, adj neki egy kis időt.

·  Bármilyen jó vagy rossz a helyzet, meg fog változni.

·  Nem kell magad túl komolyan venni, senki más sem teszi.

·  Higgy a csodákban.

·  Isten isten miatt szeret, nem azért aki vagy, vagy amit tettél.

·  Ne vizsgáld felül az életet, jelenj meg és hozd ki belőle amit lehet.

·  Az öregedés még mindig jobb, mint fiatalon meghalni.

·  A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van.

·  Végül csak az számít, hogy szerettél.

·  Minden nap menj ki, ott történnek a csodák.

·  Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is megnézhetnénk, jól beérnénk a sajátunkkal.

·  Az irigység időpazarlás, megvan mindened ami kell.

·  A legjobb még csak most jön.

·  Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és jelenj meg.

·  Engedj.

·  Az élet nem masnival jön, de mégis ajándék.

S, ha már elolvastátok ideírom mit olvasok, mit teszek le százszor és veszem fel, mert felháborító, kiborító, elgondolkodtató, egy nem: üdítő olvasmány! S lehet rajta gondolkodni, s lehetne sok mindenen, csak nézzünk körül magunk körül! Olvassátok el, s megértetek!

Téli délutánok

Szeretem, itt a kertben is, amikor a nyugvó nap fénye megvilágítja a nádszálak fejét. Nem is tudom mi  a pontos szó rá, tán a virágzatát? Az utolsó két kép a Pusztaszentászlón a tó mellett készült kb. 20 perc különbséggel, csak a fényviszonyok változtak közben. ELvitettem magam egy félórás tóparti sétára mert nagyon elviselhetelen voltam: magamnak, másnak. Helyretett a friss levegő, a séta és a tóparti hangulat.

Vasárnap

Elfogyott a tavalyi Advent vagy Karácsony nevű cseppem, amivel az illatmécsest szoktam csepegtetni. Sajnálom, mert olyan illatokat válogattak bele, hogy előhívta az ember hangulatát, lesimította a lelkét. Most maradnak a füstőlők, amiknek illata van, csak a szimbólikája más. Jobb mint a semmi. Az adventi koszorúmon sincsenek gyertyák, nem tudtam menni vásárolni, csak mécseseket gyújtottam a gyertyák helyére. De égnek gyertyák, mécsesek szerte a házban, melegséget adnak.

Otthon maradtak a karácsonyi cd-k, zene csak amit a rádióból foghat az ember, vagy keres az interneten. Az sem rossz, válogathatok!

Éjszaka fagyott, minden nedvesség csillagot formált az éjszaka, kár, hogy a téglákon, autó tetején, s nem a növényeken. Vagy későn keltem, s azokon elolvadt. Későn kelek napok óta, úgy látszik még nem tökéletes a gyógyulásom, órák eltelnek, míg bejáratódok, de ez már a gyógyulás útja.

Végül egy fotó Petrás Mária egy alkotásával, számomra a karácsonyt ők hozzák el, ők kísérik, az Ő csodái!