Azt hiszem

itt az ősz, véglegesen. Hűvösek az éjszakák, reggelek, ahogy kinézek az ablakon a patak völgyében végig vastag pára dunna húzódik. Az égen diszkrét pirosas elszíneződés, s ahogy kel fel nap átadja magát a sárgának, a melegnek, a fénynek.

A Nap. Ő bizony úgy döntött, nem hagyja magát. Ahogy megy előre a   nap, rákapcsol, s régi fényében, melegében tündököl. Ezt leginkább a bőrünkön érezhetjük, égeti még most is. Nem úgy, nem annyit, mint  a nyáron, de ha lehetősége van, bizony megteszi.

Reggelente még az őszt jelző burgonyaszedés hangjaira is ébredek, szomszédaim a kert végén szorgoskodnak. Magamon csak az érthetetlen nagy tevékenységi lázat érzékelem, égek,  valami hajt, hogy tegyek valamit a kertben. Tőosztások, átültetések. Helykeresések, megfigyelések, mennyi időt, és hol tölt el nap, hogy szeretett illatos fűszercserjénket új helyre költöztessem. A baj csak az, ahol a közelemben lenne, gyakran velünk és köztünk, oda bizony nem tehetem át, mert kevés ott napsütés, a fény a nap során.

Tegnap délután a madáritatóra egy sárga hasú madárka érkezett. Még láttomra sem repült el, meglehetősen zilált volt. Nem tudtam beazonosítani. (Utólag nézegetve még legjobban a sárgabillegetőre hasonlítom.) Aztán odébb mentem, s visszanézve láttam ott fürdött. Vajon honnan tudják hova kell leszállniuk, s hol találnak vizet? Vagy csak véletlen az érkezés?

A kert végén pedig érik a jövevény napraforgó,

lilulnak a papsajtmályvák:

 A méhek még mindig szorgoskodnak.

Akkor most elindulok,s megnézem milyen tennivalókat tartogat számomra a mai nap. Legyen szép napotok!