oly sokszor akartam már írni róla.
Mikor a házunkat keresgéltük, megosztottam a kolléganőimmel. Egyszer valamelyikkel elbeszélgettem, azt hittem kolléganővel. Pár nap múlva metsző gúnnyal hallottam vissza azt, amit mondtam. Bezárultam, az ő körének többé nem beszéltem sem a terveinkről, sem a tényekről.
Kiderült, mint minden, bár sokan tudtak róla, s tiszteletben tartották a kérésem: köztünk maradt. Megkaptam, hogy érzelmileg szegény vagyok, mert nem osztom meg örömömet többiekkel. Aztán két mondattal később: honnan volt neked erre pénzed? Akkor, ki is a lelki szegény, s hogy állunk az örömben osztozással?
Egyébként kikértem, ez magánügyem, ne turkáljanak benne. Csütörtökön, mint írtam is róla, befagyott a kapunk, nem tudtam kijönni, s bemenni dolgozni. Ma reggel nekem estek, hogy akkor mi is a magánügy, s mi a közügy, mert nem jöttem dolgozni, esti ügyeletet tartani!! Hogy végül hogy tudtam kijönni, mikor,s mi történt a kutyát sem érdekelte. Azaz éppen a kutyát, meg a macskákat, mert velük volt a gazdájuk....
Telefonálok, valamiről beszélgetünk Antal Andival. Andi nevet, kacagása melegséggel tölti el a telefont, mintha még a nap is kisütött volna.
Biobolt, vásárolok. Bejön egy ismerős, természetgyógyász doktornő. Két mondat, hogy vagy, stb. aztán elköszönünk, s a vidámsága, felszabadultsága, őszintesége mintha végigsöpörne a bolton, s valami fantasztikusan felszabadult hangulatot hagy maga után.
Az utóbbi kettő nyári, koraőszi élmény. Máig velem vannak, s mikor jönnek az "együttérző és őszinte" mondatok mindig segítenek kisöpörni őket.
Szeretnék valami szépet, vigasztalót mondani...Ehelyett együttérzően itt vagyok valahol a messzi távolban, és sajnos egyet is értek, mármint sajnos én is tapasztalom az emberek rosszindulatú hozzáállását.
VálaszTörlésMégis milyen nagy öröm, hogy mindig akadnak pozitív kisugárzású emberek is!
Igy most jobban ertem amit a macis hazra irtal, vigyazzam a csodat.Ugy is kezelek egyebkent minden hasonlot.Mindig zart voltam, egy bizonyos fokon maradok is, mert a rossz emlekek jelzoje bekapcsol, ha nagyon nyilnek.Bar a blog talan ellenkezojet lattatja, mint amirol irok most, de tudjuk mindannyian, azok csak csak toredekek, reszletek.
VálaszTörlésMaradj ilyen, amilyen vagy!
Nekem is meg kellene tanulnom, hogy időnként lakatot teszek a számra és csak magamban örülök ha sikerül valami. Általában visszaüt. :( Az irigységnek vannak ilyen rossza formái és sajnos a mai világban, főleg ebben az országban ahol egyre inkább süllyedünk és az emberek kilátástalanságban szenvednek ez még inkább felerősödik. :(
VálaszTörlésMondhatnék "emelkedett" gondolatokat, hogy: Te csak nyugodtan sugározd a Fényt, majd bevilágítja a sötétséget, meg legyints, ha bántanak, könyveld el, ők itt tartanak, ezen a szinten és ne hagyd magad lerántani! De nem lehet könnyű naponta találkozni ilyen dolgokkal és nem is vagyunk mindig jó formában ehhez, néha különösen érzékenyen érintenek a megjegyzések. Valahogy azt lenne jó elérnünk, hogy ne a külvilág határozza meg a jó érzéseinket, a boldogságunkat, találjuk azt meg MAGunkban, ott a középpontunkban :) Hisz' ott van, Benned, bennem, Mindenkiben :) Menni fog <3
VálaszTörlésÉn vagyok ez ellenvélemény. Nem zavar sem a rosszindulat, sem az irigység. Ha az utóbbival találkozom, annyi a válasz: utánam/utánunk lehetett volna csinálni a nagy részét. Nem, nem vagyok hajlandó szégyellni, amit elértünk. Sem fejben, sem anyagiakban. Azon kevesek, akik számítanak, akik a barátaim, meg "válogatott cigánylegények", persze, hogy örülnek, ahogy én is, az ő terveiknek, sikereiknek. Kiegészítés: a kollégák általában nem barátok. Kapod és nem választod őket. :-)
VálaszTörlésEzt az utolsó mondatot megjegyzem. Nagyon igaz.
TörlésAttól tartok, csak közhelyeket tudnék mondani: rosszindulatú, irigy emberek mindig is voltak, ahogy önzetlen, jó emberek is. Azt kell megtanulnunk, hogy a negatív dolgokat nem engedjük magunkhoz közel, a pozitívakat meg igen, és jól elraktározzuk, hogy később tudjunk belőlük meríteni. (Mondom ezt úgy, hogy nekem, is nagyon rosszul esik az árulás, és a bántás, bár örömmel veszem észre magamon, hogy egyre jobban lepereg rólam, és nem szívom annyira mellre, mint régebben.)
VálaszTörlésNem tudtam írni, most válaszolok. Köszönöm a szavaitokat. Igen, kapjuk a kollégákat, s szenvedjük. Ma már magamra szóltam, nagyon eluralt a tegnapelőtti rossz hangulat, tudom milyenek, az eszükhöz is próbálom mérni, de néha nehéz. S főleg, ha igaztalanul esnek neki az embernek, próbálom nem meghallani, akkor nem sikerült. S engem a régi beszélgetésben az "árulás" bántott, azt hittem valakivel beszélgetek, egy életre megtanultam, hogy ne bízzak benne. Bár ezt "tudtam", de nyilvánvalóvá ekkor vált.
VálaszTörlés