oly sokszor akartam már írni róla.
Mikor a házunkat keresgéltük, megosztottam a kolléganőimmel. Egyszer valamelyikkel elbeszélgettem, azt hittem kolléganővel. Pár nap múlva metsző gúnnyal hallottam vissza azt, amit mondtam. Bezárultam, az ő körének többé nem beszéltem sem a terveinkről, sem a tényekről.
Kiderült, mint minden, bár sokan tudtak róla, s tiszteletben tartották a kérésem: köztünk maradt. Megkaptam, hogy érzelmileg szegény vagyok, mert nem osztom meg örömömet többiekkel. Aztán két mondattal később: honnan volt neked erre pénzed? Akkor, ki is a lelki szegény, s hogy állunk az örömben osztozással?
Egyébként kikértem, ez magánügyem, ne turkáljanak benne. Csütörtökön, mint írtam is róla, befagyott a kapunk, nem tudtam kijönni, s bemenni dolgozni. Ma reggel nekem estek, hogy akkor mi is a magánügy, s mi a közügy, mert nem jöttem dolgozni, esti ügyeletet tartani!! Hogy végül hogy tudtam kijönni, mikor,s mi történt a kutyát sem érdekelte. Azaz éppen a kutyát, meg a macskákat, mert velük volt a gazdájuk....
Telefonálok, valamiről beszélgetünk Antal Andival. Andi nevet, kacagása melegséggel tölti el a telefont, mintha még a nap is kisütött volna.
Biobolt, vásárolok. Bejön egy ismerős, természetgyógyász doktornő. Két mondat, hogy vagy, stb. aztán elköszönünk, s a vidámsága, felszabadultsága, őszintesége mintha végigsöpörne a bolton, s valami fantasztikusan felszabadult hangulatot hagy maga után.
Az utóbbi kettő nyári, koraőszi élmény. Máig velem vannak, s mikor jönnek az "együttérző és őszinte" mondatok mindig segítenek kisöpörni őket.