Szeles, esős, hideg a reggel. Maradt vagy 10 méter hosszú tujánk. Pontosítok: kivágottak, egymásra halmozva, amiket előre kell(ene) hoznunk a szállításhoz. A történet ezek szerint ma nem erről szól majd.
Nekem már beindult a reggeli boszorkánykonyhám: gyógyteafőzés, míg áll elvégzem a reggeli jógagyakorlataimat. Néha úgy érzem szétszakadok, nem és nem kezdek neki. Aztán ahogy belelendül az ember magával ragadja (ha megterhelő izmaim egyből leállnak), s a végén érzem jót tett. Mostanában elég vitális vagyok. A tornától? A kutyulmányoktól, amiket iszom? Vagy csak egy jobb időszak? Ki tudja.
Ha vége a tornának, s leszűrtem a teát készül a zabkása. Ha éppen ezt reggelizem. Viszont szeretem, nem vagyok éhes utána. Nem véletlenül ették a régiek.
Aztán jöhet a begyújtás, s rákérdezek magamtól: mikor ülök le egy kicsit magamba vonulni? Ahogy Popper is írta, mindig legyen egy félórád, magadra.
Ajánlanék egy könyvet, nem könnyű (sem fogni, egy macskával a karod alatt, s hosszú is (vagy 740 oldal), viszont magával ragad. Történelem, Franciaországé és a szereplő családoké az 1260-as évektől a hatvanasig, művészetek, s nem utolsó sorban a címszereplő városé: Párizsé. Aki szeretne odautazni az mindent, sok mindent megtudhat a városról, bizton használhatja útikönyvként is. S óhatatlanul kedvet csinál ahhoz is, hogy az ember felkerekedjen s elutazzon, s bejárja ezeket a helyeket, amiről olvasott. Minden Párizs rajongónak el kellene olvasni. S érdekfeszítően, jól ír, s még ezt a sok ismeretet is érdekfeszítően tudja adagolni.
Végül egy szerelemfotó, éppen jókor voltam jó helyen. Azt hiszem idén már az utolsó.
S készülök egy bejegyzéssel a kutatásaimról. Szeretek utánanézni dolgoknak, s nem szeretem, ha ok nélkül támadnak valakit.
b
