Oldalak

2013. február 13., szerda

Behavazva, bekuckózva

Behavazva, s kiásva, megbolondulva és csodálkozva (Zsebi és a macskák, akiknek tányérjából kihabzsolta az ételt, miközben a sajátjában ott a kutyaeledel (amire viszont a macskák járnak rá).

S akkor jöjjön egy kis melegség: a születésnapi angyalom, Ágnestől a nyereményem feje, s sarok, ahová beástam magam délutánra, estére, ahol melegedhetek, teázhatok, filmet nézhetek, olvashatok. Mire a 11 fokból meleget csináltam, bizony este lett. A szél hordja a havat, a mentő/rendőrautók szirénáznak, az utca kutyái kórusban vonyítanak nekik.

Ez egy február közepi téli délután....





Szobrok



Angyalok járnak közöttetek, de nem tudjátok, kik azok.
Betty J. Eadie

2013. február 12., kedd

Füzetemből


"Hogy hisz, vagy nem hisz Istenben az egy dolog.... Más kérdés, hogy Isten hisz-e magában?"
David Leavitt

Fényben, árnyékban







(Az imát Olasz Ferenc valamely könyvéből másoltam.)

Naplemente





"Könnyedén elfelejtjük a pillanatokat, amikor a birtokunkban volt a tudás, úgy véljük álmodunk, vagy amolyan régimódi csoda történt velünk egyszer, kivételesen. Semmilyen jó dolog nem csoda, semmi, amiben örömünket leljük, nem álom.

- Te azt mondtad, hogy a világ álom, márpedig néha örömünket leljük benne. Naplementében. Felhőkben. Az égboltban.
- Nem. A kép álom. A szépség valóság."
Richard Bach

.

Napkeltét fotóztam






2013. február 11., hétfő

Azt hittem, hogy a fotó

már a múlté. A hó nagyjából elolvadt a múlt héten, igaz foltokban még jelezte emlékét, erre fogta magát, s a hétvégén ismét rázendített. Most nézem az időképen, újabb havazás várható. Szeretem a havat, a havazást, csak ne játsszon az emberrel, ne kecsegtesse jó idővel, a fű között apró, inkább icipici lila virágocskákkal, nem is hittem el mit látok?! Amúgy felénk, már falun egyéb jele nincs a tavasznak, télmúltának.



Kicsit szomorkás volt a hétvégém, megtudtam, hogy nagyságos úr (Pif) szenvedve távozott, nem töltött el örömmel, sajnáltam, s hiányoltam. Hiányoltam az ablakból, ha fel-felnéztem evés közben senki sem nézett szembe velem, s nem magyarázott, természetesen az ablakon keresztül. Nem volt aki a szemtelen vörös népséget eligazítsa, s az sem, akit a házból kellett kiseprűzni a fiaival együtt. Hogy miért futkosnak be, nem is értem, mindig kint etetjük őket. Nem volt, aki a tuskón üldögéljen a ház mellett. Vagy sürgősségi futással érkezzen a kertek alól, utca felől etetést sejtve.

 Azért egyetlen vigasztal, hazajött meghalni a sok csavargása közepette. Vagy segítséget várt volna tőlünk, s nem voltunk, nem tudtunk neki segíteni? Már sosem tudjuk meg. Szomszédasszonyom vigasztal, legalább tudjuk a sorsát, nem várjuk hiába napokig, hetekig, hogy hátha, hátha egyszer ismét felbukkan.