ő eredetileg. Apámé volt, találta, féltett kincse volt.
Nyaralóhelyén boltból hazafelé sétálva a mező mentén egy csomagra figyelt fel. Abban volt, valószínű templomi dísz lehetett, látni a letörés helyét. Eltörtek a kezei is, egy csonkaangyal. Apám hitt elrendelésekben, őrizte tehát.
Az utolsó nyarán rendezkedtem nála, lazán rákérdeztem nekem adja-e? Valahogy nem volt a helyén az angyal. Ő már tudta, sejtette, hogy nem sokáig lesz már köztünk, nekem adta. Okát persze nem közölte velem. Utólag raktam össze azt, ami akkor furcsa volt. Most én őrzöm. Volt vele egy fotósorozatom, ott a nyaralóhelyen készült, a régi gépemen biztosan megtalálnám, ha keresném. A legeslegrégebbin. Innen jött a virágos fotósorozat ötlete. S mert az angyal velem van, itt van velem apám is. Nagyon hiányzik.
Angyalok járnak távoli földrészen is, oda küldöm ezt a verset. Szeretettel.
Sárközy György: Hajnali tájon
Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra sulytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólitom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.
Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalika és liliom,
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.
Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.