Október búcsúztató. Kert=Az ősz utolsó nagy nekifutása

 Orbáncfű

Abelia virágban, icipici,de él és most virul

Eltévedt Borzaskaták

Kecskerágó

Őt nem ismerem

  

Hunyor, szinte virágzik a fotózás óta

Tűztövis

 

 Pillangóvirág utolsó nekirugaszkodása, nem csodaszép? Már elfeküdt, kicsit már búcsúzik, de csodaszép.

Kikeleti bangita bimbóban(virágban)

Weigela Alexandra és cipruskák violával

 

 

 Őszirózsa, imádom a színét

Még égetés
és elköszönés, azt hiszem
 

 



 

 
Pirosokkal búcsúzás

Október búcsúztató. Erdő

Kedvenc erdőmben jártunk vendégekkel. Az ok praktikus is volt, eső után az ember a sarat nem szívesen dagasztja. S vitt a kíváncsiság is, mire ment az erdő egy hét után? Színesedett, ezer arcát mutatta, s sajnos már alkonyodott. A kedvencem ez az aranyba öltözött.

 

 

A kapu környéke.

 

 A zöld árnyalatai szinte furcsán hatnak. 

Ő most kezd színesedni.

Visszatekintve, az erdő még tartja magát. Most jönnek a megosztó hidegek, a lombtalanítók.

Az ősz jobb és bal oldala

Tegnapi fotók, ma csak szél fújt... bár ki tudja? Amikor a fákat meg- és kitördelte, akkor is fújt.

 

és a kertben, még múltkor a szél és eső után

 

 és ami a tónál az út  túloldalán volt látható:

 

"mindaz, mi elmúlt, halhatatlan"

Pilinszky János: Keringő

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállaszja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

 

 Pétervására

     

           

 Tarnaszentmária

 

Feldebrő

Mondat

Bezártam nagyszoba ajtaját, mert a lakásban elszabadult az esős idő.

Forrás: Pinterest

" ... s csak madárszárny rebbenése

 marad bennem a szépségnek, rózsaszín, vajszín, világoskék villogás  az erős napfényben a dómon, s benn a sötét, a majdnem abszolut sötétség, és a találkozás a művel... a tökéletes szépség burkolatában a tökéletes szomorúság megfogalmazása az aggastyán Michelangelo befejezetlen Pietája.

Egy galamb szabadult be valamelyik kitárt ajtón át, most ott csapong, iszonyú magasban a fejem felett, lebeg, neki-nekiveri csepp fejét a lunettáknak. Nincs számára kifelé út, sosem találja meg.  A levegő súlyos a szépségtől, ám az ártatlan suhanás, a naiv lebegés itt fog meghalni, nekiütődve valaminek, kábultan,  éhen veszve, a menekülés pánikjában, sose szabadul. T. csak néz rám, potyog a könnyem.. Nem a madár. Nem csak a madár. Ez ez egész. Olyan borzasztó, hogy meg kell halnunk valamennyiünknek, Michelangelonak, madárnak, nekem, neki, a labdázóknak odakint."

 Szabó Madát idéztem a korábban  említett könyvből.

Idősebb olvasóimnak

http://csalad.hu/2017/09/29/monspart-sarolta-60-eves-kor-utan-csak-kistanyer-legyen-otthon

Monspart Saroltával készült a riport. Elgondolkodtató. Mennyit is ehetünk életkorunk előrehaladtával? Tudjuk-e tartani ezt a szabályt? A mozgásra kapacitálása  elfogadhatóbb. Már a gyaloglásra buzdítása. Erre jó a kutya, nálunk is. Mindig mondom, ha a faluban sétáltatva rákérdeznek: evvel a sétával mindketten hasznot húzunk. Ő imád mászkálni, szaglászni, én pedig járok vele, pontosabban rohanok utána (néha vánszorgok), mert elég tempósan megy. Csak az a baj, ha kertben dolgozom, akkor már nem futja sétára az erőmből. A sütit pedig szeretem, maradjon az almakompót? Ehhez nagy elhatározás kellene. Igen nagy.

Ezeket a Pinteresten találtam, oly találóak. Amúgy a népeim félévesek.

 

 

 Innen indultunk: