Itt jutott eszembe Weöres Sándor verse a három falevélről.
A szelek dolgoztak a tó körül, itt éppen egy fát döntöttek rá az útra. S nem ez volt az egyetlen ki- és le- és eldőlt fa.
A kedvenc fotóm!
S akkor megjelentek a gombák. Egyediek, csoportosak, kicsik és nagyok, kucsmásak és kalaposak, mesebeliek és valóságosak. Kibújók és elbújók. S szerintem nem ehetők. Viszont csodaszépek
.
Régi ismerős.
E fák közt, alatt féltem. Az ágaik súrlódtak a szélben, furcsa, sejtelmes hangot adtak. Nem örültem volna, ha a nyakunkba borulnak.
Vajon hány ember szeretetét kell élveznünk ahhoz, hogy
boldogok legyünk? Kettő? Öt? Tíz? Vagy elég egyetlenegy is? Az az egy, aki
képes minket láthatóvá tenni. Aki feloldja bennünk a félelmet. Aki életünknek
értelmet ad. Jan-Philipp Sendker
Mikor keresgéltem, rátaláltam, te jutottál eszembe. Tán azért, mert szeretsz hozni te is gondolatokat. Fogadd szeretettel.
Kedves, szerethető, emberi, s a főszereplő is régi kedvenc. Igazából az idézet forrását kezdtem el keresni. Így találtam rá a könyvre, amit nem leltem meg a könyvtárban, de emlékeztem, hogy filmen látható. Íme meglett.
Bújócskát játszika köddel a füst,aggat a fákra téli ruhákat,kék láng lobban parázson,mögötte árnyaklopakodnak.
Balog Gábor forrás:http://csataloo.blogspot.hu/2011/02/avaregetes.html
Belevesztem a füstbe, a tekergésébe, az alkonyba. Közben a tűz is életre kelt, majd csendesedett, aztán ismét lángra kapott. Szellő jött, csavart egyet a füstön, majd tovalebbent. Kitárulkozott a kert, mindig más-más oldala, zúga, a távoli ház, fák, a villanyoszlopok. Az élő és az élettelen. Aztán elengedett a látvány, befelé indultam, s még egyszer visszanéztem. Az alkonytól vagy a tűz erősödésétől a füst is jobban terült, vagy csak a pára kezdett előjönni? Vagy csak elkísért, s utamra engedett-küldött, mintegy búcsúzóul?
Mindig csak rohant. Mondtuk is neki:
"A vesztedbe futsz, a vesztedbe futsz !"
Fésületlenül ha beállított:
"Te bolond lány, a vesztedbe futsz !"
Abban egyetértettünk, hogy nagyon szép,
csakhogy elveszítette az eszét.
Közben irigyeltük is és szántuk őt.
Mondd csak, honnan tudhattuk a jövőt ?
Fésületlenül ha beállított,
mindenkinek volt egy szava.
Körbeálltuk őt, mint egy utazót,
ki ezután nem jön soha.
Honnan tudhattuk a jövőt,
mert mind egyetértettünk, ha láttuk őt:
Ez elveszítette az eszét.
Ez a lány hiába szép, hiába szép !
||: Lá-lá, lá-lá-lá :||
Jön váratlanul, fésületlenül.
Látom, ahogy a vesztébe fut.
Mondd, honnan jön elő ma is hirtelen ?
Miért állok meg, ha eszembe jut ?
Mondd csak, ha már elveszett, miért jön elő ?
Ha már eltűnt, miért keres naponta ő ?
Hogy jut eszembe és miért
aki csak hiába szép, hiába szép ?
||: Lá-lá, lá-lá-lá :||
Mondd csak, ha már elveszett, miért jön elő ?
Ha már eltűnt, miért keres naponta ő ?
Hogy jut eszembe és miért
aki csak hiába szép, hiába szép ?
