Fekete Istvánt idéztem.
Azt hiszem "favágító" (ahogy nagyanyámék nevezték) amit a fotón látunk. Egyszerű, ahogy a ház is mögötte. Régi, látszik a falazatán, valószínű vályog, vagy ahogy errefelé készülnek: tömés. Boronafalú. A kopás azt mutatja régen nyúltak hozzá. Nincs beton út a fal mellett, ezt régen döngölt földből készítették. Valószínű gyermekkoromban jártam ilyen házak közt, házakban, vagy én is a hegyen, onnan jött fel az emlék. Nem hagyhattam fotózatlanul. S közben a szívem belesajdult, a gyermekkorom, a nagyszüleim, az ott töltött szünidők.
Elnézem nagyapám valahai fotóját. Az ő házuk előtt készült. Ez a ház nem fehér, nem szürke az aljzata. Érdekes ez a sárga szín engem állandóan kísér(t). Akkor ez innen jött? Drága jó nagyapám, de érdekes így évtizedek távlatából szembesülni a fotójával. Hogy szerettem. A múlt héten, amikor a temetőben voltunk meséltem is a férjemnek, hogy ahogy olvasom a sírokon a neveket, az ő hangján hallottam megnevezni őket. Amikor este megjött a tsz-ből, s mesélte az egész napját. (Tudatosan csak egy otthoni cséplés jut eszembe, aztán be kellett lépniük...) S esténként hallgatta a rádiót, ez volt a szórakozása. Azt sajnálom a családról nem kérdezgettem, ez csak az apai felmenőkről jött össze. Mikor olvasom egy cikkben, hogy valaki 3500 fős rokonságot szedett össze, de ha 350 fős, az sem kevés.
Honnan indultam? A száraz, holt levelektől.