Ködben, kertben, ébredőben

+

Egy film, ismét francia

"Öreg" ember nem vén ember

Honnan jön a tehetsége, kreatívitása? Egyedül vagy magányosan? Mit érhet el? Két lábbal a földön, hajójával a vízen:

1. beszélgetés

2. beszélgetés

Próbáltam a formáját, próbáltam a mintáját megmutatni

 



 

   

Varga Sándor és Bicsák Jenő, az utolsó veleméri fazekasok, bocsánat gerencsérek, ahogy itt mondják

forrás

Varga Géza írásaiban a fazekasmunkák szimbólumainak csodálatos világát is megismerhetjük. S ő vezeti azt a különleges szállást, ahol eredeti környezeteben tölthetjük el szabadidőnket.

Itt már egy /az utód dolgozik az ő nyomán:

Nem isszák olyan forrón a kávét!

írtam múltkor Katalinnak. Emlékeztek a kávéscsészére és a tányérkára?

(Ha megveszel valamit, minek kell neked utána nyomozni - mondta az este a fiam. Hát minek?)

Izgatott mikori lehet, mert a tulipános minta ismerős volt. Viszont a védjegy ismeretlen. Már a tányéron, a csészén még nagyítóval (ami nem is igazán nagyít) is olvashatatlan. Ha jel az egyáltalán.

Szóval három nap óta olvastam, kutattam amiket elértem (egész életemben "nyomoztam"), végig, már ismerem a gyár történetét, az utódét, s a legutolsó formációét, amiben e-mailben az egyik volt tulajdonos meg is erősített. S már ez is "volt". Múlt idő, mert nem vették a termékeiket, rossz volt a reklám, a terítés. (Ma ráakadtam a jelenre is, de ez már egy nagyon más és új történet.) Aztán találtam onnan elszármazó festők műhelyeit, termékeit, volt aki sikerre vitte (s mellette kiszolgálta a megrendelők kéréseit is. Gondolom ezt a mondatot nem kell magyarázzam.), volt aki már csak motívumot használ, teljes mértékben egy új mintával, s folyamatosan még újabbal dolgozik. Weblappal, bloggal, mindenhol jelenléttel, ahogy a kor megköveteli.

Sok időm ráment, s mégsem bánom, annyi ismerettel, kitekintéssel lettem gazdagabb. Így már nem idegen a csésze, bátran ihatom belőle a kávét is. S kicsit(?) belesajdul a szívem, amikor értékes, szép, régi és hagyományos megy veszendőbe az érdektelenség miatt.

 Az én szerelmem a csésze...

S ahol még az eredeti mintát papíron is megtaláltam.

 
A továbbélése...

Aztán gondolkodtam: érdektelenség, mellőzés, érték nem értéken kezelése. Ismerős. Egyszer csak beugrott. aranyos fodorka adta közre az örömhírt. 

OF régebbi nyilatkozataiból éreztem ki azt az értetlenséget, szomorúságot, ahogy ezen gyár (és utódai) elmúlásáról nyilatkoztak a régiek. OF későre megkapta az őt megillető elismerést. Lehet, hogy egyszer ezeknek a termékeknek is megjön a reneszánsza?

Kamcsi

Személyiség. Neve van. Kezdetben csak hercegnőként emlegettük (mert voltam olyan balga, hogy hagytam magam rábeszélni  a kertészeti árudában, hogy megvegyem őt), mert tanulmányozva az ápolási feladatait, láttam itt nagyon kényes jószággal van dolgunk, oda kell figyelni. Ebben nem is volt hiány, egyet tévedtem, a javaslat ellenére nem metszettem őt vissza. Viszont átvészelte a forró nyarat, s jött a tél. Akkor már betéve tudtam a japán kaméliák telelési szokásait, s nagyot gondolva kint hagytuk a nagy mínuszokig. Kapott egy nagy edényt, a két fal közt kitömtük diólevéllel, a tetejére is ezt szórtam.

Aztán a nagy mínuszokkor, bekerült a faházba. Ez inkább a széltől védte, még egy fedőréteget raktam rá újságpappírból, kicsit dobozokkal kerítettem még jobban körbe. (Szegény ember vízzel főz.) S imádtam, s beszéltem hozzá és simogattam minden adandó alkalommal, hogy tudja, érezze, szeretjük és vele vagyunk. Átvészeltük a telet. A múltkor a csalóka tavaszban kitettem ismét, megázott, az alsó levelek barnulni kezdtek. Kétségbeestem. Az esők ellen vissza a faházba. Nézem az időjárás előrejelzést, azt hiszem lassan kibonthatom a téli csomagolásból, kitehetem. Ha ázik is, most már átfolyik rajta majd a víz. Amúgy sok bimbó van rajta, alig várom a kibomlásukat.

Nektek van hasonló tapasztalatotok japán kaméliával?

Egy kis vigasz és remény: eső nélkül

 Zsebi póráz nélkül. Imádta.

A tavasz ígérete, a színek miatt fotóztam. Nagyon indult már az élet mindenfelé.