"Hisz minden kezdet, csak egy folytatás"

Wisława Szymborska: Szerelem első látásra  

Mindketten szilárdan hitték,
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket.
Az ilyen bizonyosság gyönyörködtet,
de a bizonytalanság még szebb.

Mivel még sosem találkoztak eddig,
semmi sem lehetett közöttük,
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon,
már sokszor elkerülték egymást?

Szeretném megkérdezni tőlük,
hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra
valami forgóajtóban?
vagy egy ‘elnézést’-re a tömegben?
egy rövid 'téves’-re a telefonban?
- de tudom a választ.
Nem, nem emlékeznek.

Megigézve hallanák,
hogy már jó ideje
a véletlen játszik velük.

Még nincs készen arra,
hogy a végzetük legyen,
összehozta őket, és egyúttal
elzárta útjukat,
elfojtva kacajuk,
aztán tovaszökkent.

Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve
vagy csak múlt kedden
rebbent egy falevél
vállról vállra?
Valamit elejtettek, és valamit felvettek.

Ki tudja, talán a labda az,
mi a gyermekkor sűrűjébe veszett?

És voltak kilincsek és csengők,
melyeken egyik érintés
a másikat fedte el.
Bőröndök egymás mellett feladásra várva.
Egy éjjel talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.

Hisz minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
középen mindig nyitva áll.
forrás 

 

KIlincsek 2.

 „Bármennyire is szeretnéd azt hinni, hogy ama kulcsok elfordítása után TE fogtad meg ŐKET EGY PILLANATRA, mielőtt beléptél volna a mögöttük feltárulkozó más világba, voltaképpen ŐK fogtak meg TÉGED. MINDÖRÖKRE...”

forrás

(A bejegyzés pár napja készült, úgymond előre dolgoztam. Köszönöm a velünk gondolást, a fiam jobban van. Már csak az ok ad aggodalomra okot.)

Versek

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységbõl a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak -

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisimulnak

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyûn ítélünk

S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen s erõ

S mégis egyre inkább símogatás:

Ezer kardos szónál többet tevõ.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

1939 

forrás

Devecseri Gábor: Imátlan ima

Befejezni a napot szépen,
Bízni az óra örömében,
Az álom hajóján kivárni,
Szeretteinknek jót kívánni,
Élőnek, holtnak, szeretteink
Szeretteinek szép rend szerint,
Örömet kívánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.

Bradányi Iván: A szívemmel látlak téged

A szemünk a szívünk tükre,
visszatükrözi bánatunk.
De fényt borít éjjelünkre,
benne mindent megláthatunk egymásnak adtunk,
s ami megmaradt még nekünk,
mindent, mit egymástól kaptunk,
az egész életünk.

A szívemmel látlak téged,
a szívemmel emlékezem.
A szívemmel látlak téged,
ha fáradt a két szemem.
Úgy várom az érkezésed,
mint a holdfény a csendes éjt,
a szívemmel látlak téged,
most itt vagy és minden oly szép.

Volt napfényben fürdő évünk,
volt sok szomorú éjszakánk.
De mindig, ha összenéztünk,
újra villant a régi láng.

Az éveink messze szálltak,
bennünk nem hoztak változást,
én most is oly szépnek látlak,
mert a szívemmel nézek rád.

A szívemmel látlak téged,…
…most itt vagy és minden oly szép.

A szívemmel látlak téged,
a szívemmel gondolok rád.

forrás

 

Út közben

Vagy reggel és este? Napfényben és ködben? Derűben és borúban? Országúton és városban?  12 óra telt el, s minden volt.

Várakozó

Búcsúzás

 

Tegnap temetésen voltunk, több száz kilométert utaztunk. A búcsúzás egyben évtizedek óta nem látott emberekkel, családtagokkal való találkozást is jelentett. Az alkalom pedig egy évekig tartó betegség végére tett pontot. Súlyos és érdemtelen, de a betegség nem nézi jó embert vagy rosszat visz-e magával.

Nehéz ilyenkor bármit is írni. R. itt is szeretettel búcsúzunk, örülünk, hogy ismerhettünk, hogy életünk része voltál.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Márciusi hangulat decemberi verőfényben