Ma

Kertünkből fotózva levélgyűjtés közben

Reggel van,

kinézek az ablakon. A szemben lévő házak mögött most kel a nap. Finoman bevilágítja a horizontot, még csak most jön fel. Hányszor elnéztem a városi, régi lakásom ablakából. (A lakás ablakából, aminek egyetlen hatalmas előnye volt: a csodálatos kilátás, a százszor fotózott napkelték, éveken és évszakokon keresztül.) Most is elnézem, s fotóznám is, ha nem lennének előttünk házak, s villanydrótok. A hangulat így is átjön.

S ahogy kel fel  a nap, elkezd körbejárni a szobában. Sárga fényben úsznak a komód díszei. (Apropó: díszek. Régen volt  egy-két régi korsóm, szilvás köcsög, aminek igazándiból nem ez a neve.  Aztán a szívem fájni kezdett a habán gyűjteményem után. Én itt, azok a lakásban maradtak. Próbaképp áttelepítettem ide néhányat. Nem találták a helyüket. Aztán fogtam magam, s csoportosítottam ezeket, most így együtt tömbben jól megvannak.)

Kellenek a gyűjtemények? Kellenek a tárgyak, díszek, párnák, szőnyegek körénk? Vagy bepakolunk bútorokat, s élünk köztük?  Nekem fontosak, szeretem ezeket, nekem melegséget adnak. Jó rájuk nézni, köztük lenni, főleg, ha az ember sok időt tölt az otthonában.

Mikor apám meghalt két dolgot kértem: a képet/festményt a falról, ez a gyermekkoromat jelentette. S a virágvázát. Emiatt. Most velem vannak, folytatásként, s hova kerülnek majd, ha én elmegyek? Jelentenek-e az utódoknak valamit? Amit nekem, azt nekik biztos nem, legfeljebb tárgyértékük lesz, ha lesz.

A reggel egyértelmű jele nálunk a magához tért, s ismét ölbemacska hazatérése az éjszakai vadászatból. (Miért nem csapatja ki a tökeit? kérdezte az állatorvos.) Elfogyasztja reggelijét, s most éppen a keleti szobaablakban alszik mélyen virágok s az ablaktámasz macskatárs mellett. Előttük, kint  a párkányon októberke izzik, mert most jött el ő néhány napja, amikor él, ragyog és tűzbe öltözik.

Aztán elindul a napfény körben a szobába. Imádom. Imádom, ahogy megvilágít minden tárgyat, egyenként,  ahogy felmelegíti, átöleli őket.

Szinte tudom mikor hány óra van, mikor melyiknél tart. Aztán eltűnik a fény, hogy később megjelenjen  a konyhaablakban, de az már a délelőtt története.

Újabb tavaszi adósságom

 

   

   

 

 

 

 

 

Sok a fotó, tudom. Még így is válogattam. Balassagyarmaton jártam a zsidó
temetőben. Bár az északi temetőik domboldalakon kaptak elhelyezést, ez kivétel. Néha kell az embernek egy vidéken másféle túrákat is csinálnia, mint a megszokott. Ez a táj természeti és néprajzi értékéből semmit nem von le, mi most ilyen céllal utaztunk: templomok, temetők. Megérte?

"Az úgy volt"

hogy megkentük a diófa elérhető ágát, azóta is sír. Naponta ölelgetem, vigasztalom, biztatom.

Aztán, hogy ne legyen kerek a világ Cirnyó lett beteg hétvégére. Mire ügyeletes orvoshoz kerültünk, le is mondott róla. (Nem aggódtunk amúgy miatta, kínlódása miatt eleget.) Kínomban köré tettem a spiráljaimat. Feltámadt tőlük, átmelegedett a kihűlő teste (mert melegíteni nem engedte magát), s tán erőt kapott az élni akaráshoz is. Reggel már kikéretőzött, úgy kellett hazakiabáljam este. Evett keveset, önmagához képest jelképeset, de már szilárd ételt napok óta először. Nagyon aggódtunk érte, erről ennyit. Jó természetű, ügyes egerész, sajnáltuk volna. S leginkább szeretjük.

S hogy a kutya se maradjon ki, délután kaptam magam, s vittem vagy inkább ő húzott sétálni. (Bio fogyókúrás módszer.) A fényképezőgépet el is feledtem magunkkal vinni. Gyönyörű őszi fákról, részletekről maradtam le. Nekem az ősz a kedvenc évszakom, s ez a mai nap ajándék volt.

S került filmnézés is, Tami javaslatára. A szerelem hálójában. Nem először láttam, mindig magával ragad. Először néztem, azaz megnéztem, aztán másodszor odafigyelve néztem. A mondatokra, kis gesztusokra, a színészi játékra, s csodás lakásbelsőre, ahogy Tami is felhívta rá a figyelmet. A másik filmet is látva, nálam a pálmát ez vitte el. Miért is?

S legyen egy kis őszi hangulat is:

 S még egy szomorúság a mi Bermuda háromszögünkről, ahogy elneveztem. Csakhogy itt nem eltűnnek, hanem leesnek és eltörnek dolgok, azaz tányérok. Pedig hogy örültem a szerzeményeimnek, régi zalai mester volt Czug János, az ő portékái ezek. (Már az alsó három.)

 A jobb oldali madaras lett az áldozat... pedig csak próbaként tettem fel őket, gyönyörködni bennük. Tudni kell elengedni, csak néha nehéz.

Változások, búcsúzások, kert

Előtte-utána

  

  

Ezek még csak előtte fotók. A fenyők távoztával kétségtelen fény került ebbe a részbe, a diófa éppen eleget árnyékol a másik oldalon. Azért a szívem kicsit fáj értük. S milyen az ember! Előttük volt a szárítóállványunk , s alattuk állt apám padja. Ahogy húzkodtuk a levágott ágakat ráterítettem egy bokorra, hogy védjük, s persze a szárítót is új helyre vittük. Teregetek tegnap, nyúlok a "padhoz, amire mindig lettem a lavórt ilyenkor" s ott volt!!!!  Véletlen vagy összetartoznak, s az ember önkéntelenül is odatette? 

Aztán, ha már a szomszédok kérésére gyilkoltattunk, sort keríténk a saját örömre "pusztításra" is.  A kert végén u alakban tuják vannak, itt a rövidebb szárra (a fűzfa mögött balra) szabadítottam rá az embert. Funkciója nem volt, árnyékolt, mögötte nedves  a talaj, mohásodott már, nem tudott kiszáradni, akkor menjen. (Bokros kert az álmom, amiket beültettünk még a napfény sem jutott el hozzájuk, miattuk.)  Aztán mikor vágni kezdte őket, akkor derült ki a zöld lombozat csak álca, mögöttük minden száraz, lombtalan... félhalott...  Viszont az amúgy is keskeny kert kert egyszerre csak tágulni kezdett!!!

 

 A tuják távoztával ez a látvány eltűnik. Tavalyi fotó... (Takarni viszont ott van a vadszőlő.)

S mikor lesz itt rend? Szép rendezett kert?