Egy fotóstól: Roland Persson

forrás

Nem tudtam eldönteni az egyszerűségüket vagy a sötét háttér adta lehetőség kihasználását, vagy mindkettőt szeretem a fotóin? Vagy a szemet, aki mögöttük van?!

Meglepi!

Tegnapról maradt itt,

 érdemes elolvasni, aki még nem olvasta, esetleg.


Olvassátok el, kicsit figyelni kell, emészteni kell, de a lényeg benne van. Én, annak idején kedveltem őt.

Vele élek együtt 29 éve

 Hol barátságban, hol küzdelemben, hol győzelemben, hol veszteségben. Köszönöm, megvagyunk.

http://rtl.hu/rtlklub/808/napi-doktor-egy-rettegett-kor-elojelei

A botcsinálta kertész kalandjai a levendulával, s minden más, ami ehhez tartozhat

Valamikor egy bioboltban árultak hatalmas levendulacsokrokat, ekkor csodálkoztam rá először. Aztán egy ismerős Tihanyban járt levendulaszüret idején, s mutogatta a fotókat. Így kerültünk mi egymással ismeretségbe: én és a levendula.

Az első kerti évünket megfigyeléssel töltöttük, mi van a kertben? Az utólag derült ki, hogy banga Benő, az első fűnyíró emberünk, jó nagy takarítást végzett növényfronton. (Mellékhang: gyűlölöm, betegesen gyűlölöm a részeg embereket, volt benne részem, okom tehát van. Hát Benőke ideért hozzánk olyan tajt részegen, hogy bukfencezett az udvaron. Lebénultam, de útja innen már kifelé vezetett. Azért még nyírta a kertet kérés nélkül, önmagának. Aztán, hogy szorgalma jutalmazatlan maradt, leállt vele.) A takarítást a következő fűnyírónk fejezte be, s ami maradt utánuk az utolsó előtti növényt átültetve a csigák rágták le, csutkáig. Egyetlen növényből maradt meg  a kertben egyetlen szál: a hálás lenvirág. Ami késő őszig virágzott tavaly májustól.

Szóval jött szerelem a levendulával, s olvasgatva, tervezgetve szabadgyökerűt Tihanyból rendeltem. Be is ültettük  a gyepbe, a rézsűbe, telekhatárba, szépen ahogy a nagykönyv írta félméteres távolságba egymástól.

A talaj agyagos. Néha öntöztem, mert komolyan vettem, hogy szárazságtűrő. Hát nem eleget. Meleg nyár volt. Vagy ki tudja?

 Láttam én már gyepben csodálatosan dús levendulákat, ez nem a miénk lett! Aztán  a következő években került mellé itthoni (már piaci) palánta, került hozzánk barkácsáruházi. Lényegét tekintve nem számított honnan jöttek, vagy megmaradtak vagy nem. Származási hely nálunk mit sem jelentett!

 kert szélén és az ágyásban a ház mellett(2013.)

Bemérgedve tavaly fogtam, s kiástam néhány tövet, s a ház hosszán végighúzódó virágágyásba átültettem őket.
 

.)

 Itt a talaj kövecses, földes (ráhordott), s építésből visszamaradottan homokos is. Nos, a levenduláim magukra találtak! Ilyen virágözönnel, dús levélzettel még egy évben sem örvendeztettek meg. Teltek is a levendulazsákjaim.

Kérdés az, hogy a sok esőzés ebben milyen szerepet játszott? A kerti levendulák tavaly sem nőttek, voltak, virágoztak, önmagukhoz mérten dúsabban,

 de a ház mellettiekkel a versenyt nem vehették fel.

Akkor a tétel, hogy mindegy neki melyik talajba tesszük mégsem állja meg a helyét.

Kérdés lehet a napfény: a ház mellett felváltva süti a nap, de délelőtt a kelet felől, délután-estefelé a dél, majd nyugat felől. Ez  a kertre is igaz! A nap gyakorlatilag körbejárja.

Próbáltam trágyázni, mert ültetéskor ez szégyen ide, oda, de elmaradt. Úgy vettem észre mit sem jelent nekik.

S még egy gondom volt: az angol levendula.  Ha jól tudom a franciákat árulják általában. Erről azt írják kényes. Cserépben neveltem a két tövet, hogy télen bevihessem, meg ne fagyjanak. Ezeket öntözni kell, mindennap!

 

Semmire nem mentek, míg ismét bemérgedve tavaly ősszel beástam őket, a kertben, ágyásba a gyógynövények mellé. Későn!! Szeptember volt. Nem is értem mit vártam, vagy csak elegem lett a semmire nem menésből. S ím csoda történt, megtáltosodtak, magukra találtak

Ki már nem ástam télre, fenyőgallyakkal körülvettem, de szétfújta a szél. (Őszinte legyek, fogalmam nem volt ezt hogy kellett volna csinálnom?) A fagyok megcsipkedték a hajtásait. Most már csak bizakodhatok, hátha magukra találnak. (Megjegyzem a cserépben éppen ilyenek lettek volna...)

Ez már utólag jutott eszembe, hogy meg kellett volna őket metszenem télre? A többit virágzás után ill. ősszel szoktam visszavágni.

Ennyi. Hozzátartozik  a történethez, hogy kertészkedni 2012. óta kertészkedem: könyvből, internetről, s el-elnézve a szomszéd lépéseit. S sokat tanulva a saját hülyeségeimen.

Azért a tavalyi kb. 5 zsákocska levendula már nagy eredmény volt számomra, s nem adom fel! Szeretem.

Amikor a kutya sétáltatja a gazdát

Mert a gazdának

edzenie kell a lábát
kell a kimozdulás
a mozgás a levegőzés

a kutyának kell

a közös együttlét
a séta
a mozgás

Megyünk. Elől a kutya, a póráz végén 45 fokos szögbe behajolva a gazda. A kutya húz. Megállíthatnám, visszafoghatnám, mi értelme volna? Így kényszerít a gyors mozgásra, edz, s titkos célom a fogyókúrás mozgás is teljesül. Mindenki jól jár.


Ugye, milyen egyszerű?!

S még az utca kutyái is jól járnak, műsor van, délután egy óra körül. Őrjönghetnek, ugathatnak, foroghatnak a tengelyük körül, kiszabadulhatnak a kerítés alól, kinek-kinek tetszése és vérmérséklete szerint.

Sárgán

Lázár Ervin: A Kék meg a Sárga

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.

– Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.

– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!

Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.

– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymállóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?

– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!

– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.

– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!

– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.

– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.

– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:

– Nicsak, milyen szép zöld pötty!

forrás