Válaszok helyett

Az előző bejegyzés hozzászólóinak írtam, de ide is leírom:Válaszolnom kellene nektek, elnézést, de hulla vagyok. Beálltam ide és Borókához, neki összekaptam magam, de ennyi volt. Hosszú, nehéz napom volt. Minden héten ott akarom hagyni a munkahelyem, azt hittem a műtéttel lesz hat hetem , hát három lett. Ez a munkahelyi "házasság", ez nem jó, megfojt, de a munkahelyet is. Így dolgozni nehéz. Az ember falakba ütközik. Lelkileg kikészít, az rámegy a fizikumomra. A lábam sem stabil, de a foglalkozásom, miatt elküldtek dolgozni, ha tehetem pihentetem. Fekszem. Néha, csak fekszem. Kinyúlva. Sokatokat olvasom, ha nem is jelzek.

Bent du. szörnyű volt, most inkább fizikai Macska gépelt közben.  egy zörgő fekete,

Hagyatékok

Apám halálával fel kellett számolnunk a lakását és a nyaralót. Mindenhonnan hoztunk el tárgyakat, amik őrá emlékeztettek. Elgondolkodtam, kinek, mit jelent, kinek-kinek mi mást jelent egy szülő. Ez a tárgyakból is egyértelmű lett.

Magammal hoztam egy "koszos", a kerti munkáknál használt Surda kalapot. Ebben fotóztam utoljára a nyaralóban, már összeesetten, betegen. Hogy mekkora lehet a baj, tán csak akkor láttam jobban, mikor a fotókat áttettem a gépre. Itt már nem volt ember, aki megtöltse melegséggel, emberséggel, itt csak tények voltak.

Hoztam magammal egy képet, melyet egy háborús bajtárs festett Kanadában, ill. annak fotómásolatát, bekeretezve. Egy Stuka modellt. Öcsém küldte utánam a már általa elvitt "barométert", de jellemző volt apámra, ezzel töltötte napjait, ezt figyelte, ez alapján tervezett, dolgozott. S velem jöttek a naplói. Precízen, pontosan vezette  napjait. Nap-Hold állások, változások, kiadások, a szőlő munkálatai, stb. S hova rejtette el a pénzét. Helyenként kódolva, hogy az utódok csak fejtsék  a rejtvényt, kutassanak. Félt. Félt, mert hallotta, hogy 300 Ft-ért is megöltek embert.

S a lényeg: a gyógynövényes könyvgyűjtemény. Az alma meg a fája.....

Az otthoni hagyaték más. Egy csésze, amiből, ha hazalátogattam mindig ittam a kávét, maradék vászontörülköző (még anyai dédapai hagyaték), háborús csereként nagyszülőkhöz került damasztnemű maradéka. Ilona asszony könyvét elkértem, én vittem dedikáltatni a könyvfesztiválra anno, én kísértem apámat Pápára a kollégiumba író-olvasó találkozóra, s találkozóra.

(Volt apámnak egy elképzelése férje haláláról, a könyvben meg is jelent. Ezért volt jelentős a könyv. Nyugdíjasként háborús emlékeit írta meg, s ha tudta, publikálta. Többnyire ellenszéllel. Nem értek hozzá. Egy levéltáros ismerte el, vagy inkább gyűjtötte fel az emlékeit.)


S két festményt, velük bajban leszek, vastag arany keretük van, nem illik a házba, valószínű át kell festenünk. Nézem őket, emlékezem. A gyermekkori háznál mennyit találgattam, hol festhették a településen, ahol éltünk, ki lehet a vadász stb. Művészet? Akkor erről még fogalmam sem volt. Így jártam a folyóval is. Honnan indult, a határ melyik részét festették le, sehogy sem sikerült behatárolnom. Persze, hogy nem.

 
Mindig hozza a tatabányai, volt kettéválasztott mérnöklakásból kialakított szolgálati lakás hangulatát, a gyermekkorom. Hol vették? Sosem kérdeztem, s már nem tudom meg.


 S küldte utánam testvérem  a tanyát ábrázoló rézkarcot, ez a tiéd, ez a te álmod, a parasztház! (Ennek eredetét már ismeri az ember. Hatvanas-hetvenes évek, rézkarcok, magyarázzam?)


S elgondolkodtam, rákérdezzek a fiaimnál, ha meghalok ők mit vinnének? Számukra mi jelenti az otthont?  Lehet, hogy megteszem, kíváncsiságból, amíg tudom, amíg lehet, amíg még nem késő.

"Kis, nyurga füst virágzik hold előtt. Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől."

József Attila sorai úgy igazak, ha hold helyett napot írok, a többi így volt szép. Az ember néz, s egyszer csak látni kezd.

"November kapui megnyílnak, s beömlik rajtuk a köd" (Bisztray Ádám)

Ami összeköt

Nehéz napok vannak mögöttem lelkileg, fizikailag. Délután ezt úgy mondtam, hogy embertelenül fáradt vagyok. Majd jövök.

Gyalogolni jó!

Reggelente gyalogolok a vasútállomástól a munkahelyig. Mehetnék busszal is, de várni kell, a műtött lábnak nem igazán ajánlott az ácsorgás. Tehát mozgatom. Mozgatom, lépdelek, gondolkodom. Eszembe jut A francia nők nem híznak c. könyv szerzője, aki javasolta a gyaloglást, a lépcsőzést, mint az egészséges táplálkozást kiegészítő mozgást. Évekkel ezelőtt le is fogytam vele, meg egy kis odafigyeléssel az étkezésre. Semmi különleges, de akkor összejött.

Most némi súlyfelesleg van rajtam, s némi lustaság is tornázni, de gyalogolni tudok. Teszem is, míg az időjárás és egészségem engedi. Közben lehet mantrázni a műtéteimre, gondolkodni a francia nőn. S magamon, a súlytöbbleten, az okán, a koromon, a macska elvesztésén. Ő aztán kivitt az utcára mindig, napi 2-3 macskás emeletmászás garantált volt, a többi ehhez jött. (Ha bírtam, már az emeletezést, macskázni mindig menni kellett, kellett. Nem volt apelláta, nem lehetett beteg az ember, kötelessége volt!) Azóta nem lépcsőzök, annyit, falun lakom többnyire, tehát ismét nem lépcsőzöm. Érzem is, ha hazamegyek. Amit azelőtt  könnyedén megmásztam, már nehezen megy. S ami  a baj nincs kondíció, s rakódik le a súly. Igaza van mégiscsak a francia hölgynek! Tehát, gyalogolok, mert jó, mert kell.

Délután már nem tudnék, arra már kifekszem, főleg mostanában mióta ismét dolgozom a műtét után. Az időjárás is nagy karmester ebben, kétségtelen. Marad a buszozás,  a percszámolás, az egyeztetés a két busz között, hogy sokat ácsorognom se kelljen.

S kellene esténként tornáznom, reggelente már lassanként veszem vissza a gyakorlatokat. Csak az baj, az a fránya lustaság, vagy a sok gond, a sok baj, a még mindig kímélés? Néha mintha mázsás súlyokat cipelnék estére, lehúznak, ólomsúlyok a tagjaimon. Viszont elkészült a reggeli gyaloglás közben kitalált bejegyzés. Mégiscsak haladok...

  

 

Fotók feltehetően a Pinterestről, a felsőt imádom.

"Macska van ott, macska van..."

 és a kakukktojás