Most némi súlyfelesleg van rajtam, s némi lustaság is tornázni, de gyalogolni tudok. Teszem is, míg az időjárás és egészségem engedi. Közben lehet mantrázni a műtéteimre, gondolkodni a francia nőn. S magamon, a súlytöbbleten, az okán, a koromon, a macska elvesztésén. Ő aztán kivitt az utcára mindig, napi 2-3 macskás emeletmászás garantált volt, a többi ehhez jött. (Ha bírtam, már az emeletezést, macskázni mindig menni kellett, kellett. Nem volt apelláta, nem lehetett beteg az ember, kötelessége volt!) Azóta nem lépcsőzök, annyit, falun lakom többnyire, tehát ismét nem lépcsőzöm. Érzem is, ha hazamegyek. Amit azelőtt könnyedén megmásztam, már nehezen megy. S ami a baj nincs kondíció, s rakódik le a súly. Igaza van mégiscsak a francia hölgynek! Tehát, gyalogolok, mert jó, mert kell.
Délután már nem tudnék, arra már kifekszem, főleg mostanában mióta ismét dolgozom a műtét után. Az időjárás is nagy karmester ebben, kétségtelen. Marad a buszozás, a percszámolás, az egyeztetés a két busz között, hogy sokat ácsorognom se kelljen.
S kellene esténként tornáznom, reggelente már lassanként veszem vissza a gyakorlatokat. Csak az baj, az a fránya lustaság, vagy a sok gond, a sok baj, a még mindig kímélés? Néha mintha mázsás súlyokat cipelnék estére, lehúznak, ólomsúlyok a tagjaimon. Viszont elkészült a reggeli gyaloglás közben kitalált bejegyzés. Mégiscsak haladok...
Fotók feltehetően a Pinterestről, a felsőt imádom.