Gyermekkoromban nagyszüleimnél töltöttem minden szünidős percet. Velük éltem, dolgoztam a földeken, ha kellett, aztán mikor este hazamentünk a kamrában lógó sonkából nagyot szeltek, a kertből hoztunk mellé paprikát, paradicsomot, s meg is volt a vacsora! Néha tojással társította nagyanyám, ez is mennyei vacsora volt. (S ha a szomszéd falubeli keresztszüleimnél vendégeskedtem az ottani darált tepertős és mézes kenyér (mert voltak méheik) már az élvezetek netovábbját képviselte.)
Tudtam, éreztem el kell ide látogatnom, 35 év után körülbelül. Ők ez idő óta halottak, vagy nagyapám már a szomszéd faluban töltötte utolsó éveit, tehát mindezt már ő is elhagyta.
S még egy adalék, aki végzett agykontrollt ismeri a labort. Nekem az ő szőlőhegyükön lévő cseresznyefán volt a laborom, mindig, ha mentem "lefelé" bejártam az utat, ott jártam a fák közt, halottam a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, éreztem az illatokat. S most csak a felszínt érintettem, voltak mélyebb dolgok is.
Tehát ide látogattunk el szombaton déli 3/4 12-kor, mert így érkeztünk. A régi út már sehol sem volt, a volt tsz telepén két istállót találtunk, de élet nem volt körülöttük, más épületeket lebontottak, tehát vissza a kijárt útra, lássuk, mit is hoz nekünk.
Az első kollázs a Kis-hegyre visz, ez nagyapai örökség volt. A 2. fotó kukoricája mellett vezetett az út, régen. Út most is van, alig használt. Aztán a fák közül bukkant elő a "hegy". Ahol sűrű, dszindzsás, ahogy megfogalmaztam, az volt gyermekkorom hegye. Elhanyagolt, senki évtizedek óta hozzá nem nyúlt, nehezen lehetett ráismerni az emlékeimre. Közben fák pusztultak, megöregedtek. Ez nem az én álmaim hegye, már. S eszembe jutott a mese, Csipkerózsika, a területet lassan beborította a csipkebogyó bokrok sokasága. Sosem volt itt. Innen jöhetett a mese elmúlása, alvása, a mindent elborító rózsák, rózsabokrok képe? Ahogy az "alvó" területet birtokukba veszik ezek a növények?
A kint dolgozó szomszéd (utódjával) elbeszélgetve folytattuk utunkat a másik hegyre, a Nagy-hegyre, ami nagyanyám öröksége volt. Itt is az élettelen fa talán jelképe is lehetne ennek az útnak, ezt is benőtte a fű, a gaz, majd ahogy odaértünk az erdős részhez a fekete szeder szinte ráfolyt az útra. Micsoda csemegét jelentett ez abban az időben! Ahogy fák közül kiléptünk a másik, keresztben haladó "főútra" újabb elkeseredés jött. Régen főút volt, régen naponta jöttek fel ide szekerek, ma már alig használt. A növényzet erről mesélt.
Pedig e két fotó csodaszép kilátást mutat. Háttérben a Ság hegy, rajta a a régi világban trianoni keresztnek nevezett kereszttel (ma nem tudom minek lett átnevezve, az új módi szerint). Azt tudom avatásakor anyám is mondott verset az ünnepségen.
S ahogy megérkeztünk az un. alsó szőlőnek nyoma sincs, gaz van a helyén. A jobb oldali kép új gazda keze munkáját dicséri, s a magát alig megmutató pince helyén gyermekkoromban nagyapámék vastagfalú, tömés vagy vályogpincéje volt. Lebontva rég, újnak adva át a helyét. Kár érte. Ezeket a fenti szőlőket már a család más tagjai értékesítették közben, innen az új telepítés, az új pince, az új művelés. Ami volt, a régi hangulat, a földből munka közben kihúzott, s elrágott sárgarépák, a frissen szedett borsó, a finom barack, mind mind régmúlt időkből bukkannak elő, emlékek. (Emlékek a régi történetek, a közeli elmeintézetből megszökött, s reggel a körtéfákon talált betegekről, melyek félelemmel töltöttek el. Ez is része annak az időszaknak.) Szépek, szívbéliek. S a nagyszülők, akikkel idejártam, együtt éltünk, dolgoztunk. Máig szeretettel gondolok rájuk.
Elkeseredésem közepette akadt valaki aki autójába felvett minket, s lehozott a faluba. Nem kellett újra úttalan utakon áttörnünk, szomorkodnom, fájón emlékeznem. Mégis, bár tegnap az ellenkezőjét mondtam, ma már úgy gondolom mindenek ellenére megérte eljönni, végigjárni ezt az utat.
(A kollázsok nagyítva élvezhetők igazán. Bár, lehet ezek a fotók nekem jelentenek sokat. Akkor is le kellett írnom ide, mindezeket. Részeim.)
