3 évesek lettünk

 

2011.

Az állataink(2011-2013.), akik közül ma már csak Zsebi van velünk

Angyalok

Babits Mihály: Három angyal

Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt!
És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

Ágnesnek, a tegnapi bejegyzéséhez

Lázár Ervin: Zsiga föstő fest

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.

Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:

- Na, milyen?

Milyen lett volna?! Hófehér!

Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.

Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.

- Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? - kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.

- Azért sírok - hüppögte Bazsarózsa Mária -, mert olyan egyforma minden ruhám.

Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.

- Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák...

- De nem és nem - toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. - Nem úgy gondolom!

- Hát hogy gondolod, kedveském?

- Nem tudom - sírta Bazsarózsa Mária -, de másmilyen ruhákat akarok.

Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt - pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.

- Na, várj csak - mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját - és láss csodát! -, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.

Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.

Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.

A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.

És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.

Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.

Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.

- Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!

- Te vagy a föstő, neked kell tudni - mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.

- Ej - morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.

Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.

S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.

forrás

A művészke apja

erőszakos, zsarnok és követelőző

elhozta a gyereket az anyaiskolából, de már az új helyről is vinné tovább, más településre

vinné akárhova a művészkét, de senkinek nem kell. Pedig művész már! -  közli az apa.

néhány települést feljelent, s várja a csodát a következő településen

 mentorának mondom:  kicsit lejjebb kellene adni a viselkedéséből, mert a gyermeke alatt ássa a fát

fiát  az anya elhagyta, egyedül neveli, stb., válaszol a mentor

Elgondolkodom: hány anya neveli elhagyottan, vagy magára hagyottan a gyermekét, gyermekeit, hány engedhet meg magának ilyen viselkedést? Kit és miért jogosít fel ilyen viselkedésre, ha esetlegesen tehetséges az amúgy beteg gyermek? S ha nem beteg, akkor is? Ha lenne benne némi alázat, szerintem többre menne vele. Vagy míg nem akad emberére, aki megállítja az arroganciát, erőszakot és követelőzést? Várom, hogy mikor akad. Mert ugyebár úgy szól a mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. S közben sajnálom a gyermekét, mert ellene hangolja az osztálytársait, az iskolá(ka)t, az intézményeket. Holott ő úgy gondolja a gyerekért tesz meg mindent Így? Ilyen áron?

Mára, a kertből

Radnóti Miklós: Hajnali kert

Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem
egy könnyű felleg úszik ép
fölötte fenn az égen.

Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hűvös levél
a felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.

Ülünk a kertben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállainkat.

Tavaszok

Tegnap egy régi kertben, kert mellett jártam. Ibolyaszőnyeg fedte, somot szedtünk. No, nem egy időben, inkább a képzelet játszott velem.

Elmerengtem, mire is emlékszik a gyermek? A két kastélyra a faluban (Radó és Berzsenyi).

  Radó

A Berzsenyi

Az első mellett gazdasági épületek, azt hiszem műemlékké is nyilvánították az egyik részt, a régi kúriát.

 Mellette cselédlakások, ill. akkor már a leszármazottak, az odatelepítettek éltek ott?

 S a kúria épülete mögött a KERT. Sétautak, s ami a mezőtől leválasztotta a bokrok (som és mogyoró), a puszpáng, s köztük virágok nyílhattak valamikor... Amire emlékszem. Az, hogy ez egy kastély kertje volt az akkor soha nem jutott eszembe.

S az ibolyás, körülkerített? Sarkán egy házzal, amit az én gyermekkoromban szép, új, kétablakos kockaházzá építettek át. Lehet, hogy ez anno kertészház volt? Ez is csak tegnap jutott az eszembe.

S tegnap a napfényes Húsvét, mikor mentünk ki a határba, azaz kert mögé, köré ibolyát szedni. Szőnyegként borított be mindent. Aztán évekig vártam egy újabb ilyen alkalomra, soha többet nem volt részem benne. Rosszkor voltam rossz helyen? Az időjárás volt más? Máskor kaptunk iskolai szünetet?

S még egy ibolyás tavasz. 86-ban, még mielőtt lebetegedtem. A turistacsoporttal mentünk vonattal, aztán leszálltunk egy faluban, ez ma ami falunk. S indultunk felfelé az erdőnek. A vasút előtt kerültek elő  laposüvegek, felmelegítendő a hideg reggelben. Aztán át az erdőn, végig a hegyháton, hogy kikössünk egy szőlőhegyen, ahol slambuccal vártak minket. Az erdő, a napsütés, a jó hangulat, s bent az erdőben az út mellett végig ibolyaszőnyeg. Abban az időben folyamatosan túráztunk, de ilyen emlékem nemigen volt máshol.

Aztán elmaradt a gyermekkor, elmaradtak a kirándulások, a legjobban ezeket hiányoltam. Mondhatni belehaltam. Nem számított, hogy a kitörő betegség miatt nem tudtam beszélni, enni, nyelni, mindez nem számított, de kirándulni sem mehettem, hisz fiatalkorom óta ez az életem volt.

Nekem máig nem kell víz, nem kell wellness, nekem erdő kell, mező kell, s hegyek kellenek, ezeket szeretem. Itt pihen meg a lelkem, itt vagyok otthon. Ez az életem.

(A kastélyokról: gyermekkoromban az elsőben még szükséglakások voltak, aztán mindkettőből gyermekotthon lett, munkát adva a falubeli asszonyoknak és otthont  rászoruló gyerekeknek.Hét közben az intézményben, s hétvégén a patronáló családoknál. Ma már (pontosabban két éve, mikor ott jártam) mindkettő üres volt. A gyermekotthont évtizedekkel ezelőtt felszámolták, aztán a másodikban a SZÜV-nek lett továbbképző központja.Később bezárták, s a kapu, mikor ott jártunk még mindig zárva volt. Kár értük.)

Ma reggel (PÉNTEKEN)

hatalmas csattanással lezuhant a fürdőszobai  neon üveg búrája.

Aztán én is összezuhantam, azt hiszem ez volt a figyelmeztető jel: eddig és netovább. Itthon maradtam, próbálom magam pihentetni, amennyiben tudom. Az is előny, hogy legalább a munkahelyen nem kell dolgoznom.

Aztán lehet, hogy szokás szerint mint a főnix feltámadok. Bááár, mostanában túl sokszor fekszem ki. Lehet, hogy sok a sok, de lehet, hogy sok a front.

Egy utólagos mondat, mint kiderült piszkozatolt bejegyzésből, a tegnapi naphoz. Este belrenyúltam, a gáztűzhely égőjébe, odébb akartam tenni a lángelosztót. A meleg, ami az ujjamat értre térített észhez. Így úsztam meg. S rádöbbentett: a szervezet mindig jelez, hogy eddig és netovább.