Gyermekszáj

Kaptam ideírtam, aranyos, jellemző. A poén, hogy óvónő küldte nekem!

Miért is ideges az óvónéni?

A gyerek nagyon kínlódott, hogy felhúzza a csizmáját, erre hát odament
neki segíteni az óvó néni.
Bizony nagyon leizzadt, amire a kisfiú lábára felráncigálta a csizmát,
ám alighogy letörölte a homlokáról a verejtéket, a kis srác azt
mondja:
- Óvónéni, fordítva van a lábamon a csizma.
A nő látta, hogy a gyereknek igaza van, hát gyorsan lehúzta róla, és
ismét nagy kínlódások közepette, most már rendesen felcibálta a
kissrác lábára. Ekkor a kisfiú megint csak megszólal:
- Ez nem is az én csizmám!
A nő egyre idegesebb lett, őrült tempóban lerángatta a gyerek lábáról
a csizmát, miközben az folytatta a mondókáját:
- Hanem a bátyámé, csak ő már kinőtte, és ma reggel ezt adta rám az anyukám.
Az óvónő már lilát látott, de uralkodott magán. Ismét ráadta a kisfiú
lábára a csizmát, pedig még mindig nagyon sok tuszkolást igényelt a
művelet.
- Na, végre, gondolta az óvónő, majd megkérdezte a gyereket:
- Pistike, hol a sapkád?
Mire a gyerek:
- A csizmámban!

Január

Még mindig, csak másként, a Ghymestől.

Januári délután

A nagy hóesés után sétálni indultunk a falu határába. Eredetileg kutyasétáltatás kipróbálásnak indult, végül ő maradt , mi mentünk felderíteni a terepet. (A dolog poénja: a mezőn belefutottunk egy fiatal párba kutyával, hozzánk pedig már előtte csatlakozott egy kutya...) Mindig mondom, hogy a fotózás a pillanat művészete, s legyen az embernél mindig fényképezőgép, mert mire magadhoz veszed, változnak a fények, s amit megörökíteni akartál - már tovaszállt.
Gondolom ezek a fotók magukért beszélnek, mert mire visszafordultunk a Nap már szállt alá, fény sehol, elszállt a csoda pillanata.

Fél órán belül...

...avagy hogyan változik nálunk az időjárás?

150. helyett

Pár napja írtam be a 150. bejegyzést, másnap vettem észre, ünnepelnem kellett volna. Teljesült az álmom, lett egy házunk, házastársak lettünk gyermekkori szerelmemmel, csak az együttélés hiányzik. Amikor a házkeresést elindítottuk még más irányból fújtak a szelek, aztán lett házunk, csak éppen a szélirány változott meg. Férjemet nem engedték el nyugdíjba, változtatni ennyi idősen nem mer, maradtunk kétfele, s én is kétfele, mert  a ház gondja így főként az enyém.

Örömben az üröm. Munkahelyemen mióta rosszindulatú, gonosz és irigy (főleg tán ez a lényeg, de nem is értem vagy nagyon is értem) megjegyzést kaptam, a házról nem beszélek, vagy megnézem kivel, s csak akkor ha kérdeznek. Az egyéb megjegyzéseket úgy engedem el a fülem mellett, mintha nem is szóltak volna.

Szóval lehet irigykedni, amikor két rezsit kell fizetni és egy albérletet, amikor az ember egy élő (lásd tömés) épületet nem mer magára hagyni, főleg, hogy kutya és macska is ott van, de leginkább mert szeretek ott lenni! Itthon meg a másik: a lakás, ahol a beteg gyerekemet kell ellátnom, és közel van a munkahelyhez, amikor félhullán munka után haza kell mennem.(Nem sokszor, de  a betegségem miatt néha alig húzom haza magam, ahogy mondani szoktam. Ilyenkor jó, ha az ember percekre lakik a munkahelyétől.) A bejárást ezért nem merem vállalni. Persze hosszabb távon megoldódnak majd a dolgaink, most a jelenről beszélek. A kőkemény jelenről....

Közben csomagolok, mert indulok az unokákhoz majd hétfőn, de addig hétvégén a ház jön! S miközben velük leszek, tán a beteg fiamnak is tudok segíteni. S közben útba ejtem apámat is, aki innen vagy 250 km-re lakik. S még mondják nem mobilis ember a magyar? Hányszor elgondolkodom, mennyi pénzünk megy el utazásokra? Nem kirándulásokra, ezek csak családi utak, keresztül az országon fel  északra és jobbra, az ország közepe felé. Most éppen. S ezt csinálom 14 éves korom óta. Ismerd meg Magyarországot! Jelentem, sikerült.  Azért vannak ennek előnyei is: ha neten menetrendben keresel a gép nem adja ki a lehetőségeket, aki tud tájékozódni a közlekedésben az már jobban körülnéz, s megtalálja a megoldást. Mikor a vonaton rákérdeznek: mi a foglalkozásom, hogy ennyire tájékozott vagyok? Nem a foglalkozáson múlik!

Remélem nem voltam megint keserű, nem akartam, inkább a kételyeimet, a nehézségeket osztottam meg veletek! Azért van sok szép is, remélem néha azokat is sikerült eljuttatni a blogban!

Füzetemből - mesék

'Apám azt mondta nekem, hogy minél gyakrabban olvasok el egy mesét, annál intenzívebben fogja kifejteni rám a varázsát. Olyan, akár egy üde bimbó: idő kell, míg virágot bont. Látva, hogy a gyermekeim ugyanazokat a meséket élvezik újra és újra, rájöttem, hogy az ismétlés utáni vágyuk a természetükből fakad. A nyugati világban azonban, ahol az írott szöveg fontosabb szerepet tölt be a szóbeli hagyományozásnál, felnőtt korban inkább újabb és újabb könyveket választunk, mintsem egy régi jól ismertet. … abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a sok olvasás egyet jelent a bölcsesség megszerzésével. Apám azt mondaná, hogy a nyugati világban az emberek sok időt töltenek olvasással, ám a mondanivaló megértésére nem fordítanak kellő időt.

A keleti ember általában a már megismert dolgokat értékeli, mert csak a kibomlott bimbó illatát lehet élvezni. Azokat a történeteket értékelik igazán nagyra, amelyek már évszázadok óta közszájon forognak, s amelyek időtálló értéke már bebizonyosodott.  A mese a doboz, amiben a bölcsesség lakozik. A nyugati világ ezzel szemben mindig újabb és újabb anyagra vágyik, s gyakran még azzal is megelégszik, ha új csomagolásban nyújtják felé a régit. Az eredménye pedig nem más: az individuum csalfa álcájában tetszelgő szóbűvész."

Tahir Shah

Talán már örömmel olvassuk azokat a meséket, amelyeket nem kötelező olvasnunk. (Valamikor e mesék köré szerveztünk éveken keresztül mesemondó és rajzversenyeket. Nem a szépségükért....) A könyv szerkesztőjének szavait érdemes megfogadni, s gyermekink kezébe adni a könyvet. Meseszép, külsőre is!

Langyos, langyos.....

Langyos, langyos - mondják a gyerekek, társukat bíztatva egy keresős játékban. Nagyon hiányolom, már írtam róla, hogy a hazánkban megtelepedett sok külföldi közül még egy sem fogott tollat,s írta meg erről élményeit. Esetleg engem kerültek el ezek a könyvek? Kérdem újra és újra. Most a témához közelítve egy világcsavargó hazánkfia, Máté Ferenc könyve került a kezembe, mondanom sem kell egészen véletlenül.... Ő éppen Toscanában vásárolt szőlőbirtokot, s lett festő feleségével együtt borász. Kereséseikről, letelepedésükről, borásszá válásukról több könyvet írt. Ez még mindig nem Magyarország, de legalább a szerző magyar. Közeledünk lassan az igazi  keresett könyvhöz.

Ajánlom a könyvet, akit érdekel Toscana, a téma, s főleg egy magyar szerző könyve. (Engem elsősorban ez vonzott.) Annyi, e tájról írt könyv közt érdemes honfitársunk szemével is látni kicsit ezt a témát, s bízni benne, mindig bízni, hogy a véletlen sokszor segít az emberen. (Ezt üzenem a Vendvidékre költüzünk blog írójának, rád gondoltam mikor olvastam, főleg a ház megszerzésekor....!!!! Olvasd el  a Bor, mámor, Toscana címűt)