Tűz, kályha, duruzsolás

"Egy nagy, szögletes kályha vöröslik a szobában. Annyira ég benne a tűz, hogy belepirul a kályha, de nemcsak a kályha, a csöve is, különösen az alsó könyök.

Amikor elalszik a petróleumlámpa, a plafonon látni lehet, ahogy táncol a tűz. Hajladozik, ugrándozik, dől erre, dől amarra, hol felerősödik, hol elhalványul. A kályha pedig dörmög a tánchoz valamit, mert amúgy mit érne az egész? Ha nem kísérné ének a táncot, csak ugrándozás lenne, semmi egyéb. A kályha dörmögését duruzsolásnak nevezik, és ez csak télen hallható, amikor odakint megkeményedik az idő szíve.

Amikor a kályhákból radiátor lesz, a dunyhából paplan, a hóban nem puhulnak meg a hangok,és nem táncol lámpaoltás után a tűz. A duruzsolás meghal, és az idő szíve, ahogyan a mélyhűtőbe rakott kacsa húsa, kőkeményre fagy."

Faludi Ádám

Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a  világot? c. könyvéből idéztem - ismét. Már egyszer írtam róla, s újra elolvastam.  Számomra a gyermekkorom, mese és varázslat, valahol egy letűnt világ, s amit Csillagosi a  blogjában fotókon hoz elénk azt a világot idézi szavakkal.

"Oldó szerek"

Néha kell írni nem szép, azaz nem szalonképes dolgokról. Kérdés az, hogy mi az ami nem szalonképes, a negatív dolgok, betegségek, halál? Annak idején, harmincas éveim elején családi problémák miatt letepert a depresszió. Maga alá gyűrt,  a problémák összecsaptak felettem, csak ültem a körzeti orvosnál és sírtam, sírtam, ő vitt haza. (Hozzá kell tennem az alapbetegségem miatt nem lehet nyugtatózni...) Ha jöttek ezek "rohamok" mindig beszélgetnem kellett valakivel, hogy elterelje figyelmemet a szorongásról, s nem volt mindegy kivel. Megfelelően beszélő ember kellett hozzá, a jobb oldali szomszédom. Semmi különöset nem tett, s ő mégis elérte, hogy ne szorongjak, oldódjanak bennem a görcsök.  Aki volt depressziós azt tudja, én akkor szembesültem vele egy nagy műtét után, mikor napokig lélegeztető gépen tartották az ember miután szétfűrészelték a mellkasát, hogy ennél a fájdalomnál létezik nagyobb fájdalom: a depresszió.

Ebben az időszakban volt még egy "oldószerem", amikor már nem hatott Bartók és a jazz, jött a Magyar nyelvemlékek c. lemez, s ezen az a rész, amikor a holtat temetik, s a föld hull a koporsóra. Hogy miért hatott rám ez nyugtatólag? Nem tudom. Hogy került elő akkor ez a lemez?  - nem emlékszem, a lényeg: hatott.

Az ember ilyenekről nem beszél. Hogy miért írok róla mégis? - egy könyvet olvasok:

 Szeretem Linn Ullmann írásait, aki nem ismeri vagy a név ismerősen cseng: Liv Ullmann lánya. Érdekes stílusban írja könyveit.

A fenti könyvből olvastam az idemásolt részletet:

„Mikor beteg lett, azt hittük meg fog halni, de végül életben maradt. Felgyógyult, újra dolgozni kezdett, és olyasmiket beszélt, amit nem akartam hallani. Például azt, hogy az élete már csak ráadás. Mikor kórházban feküdt, arra kért, hogy olvassak fel neki könyvekből és újságokból. Kérésére egy Moby Dick nevű regényből olvastam fel neki, mert azt hangoztatta Moby Dicket  mindenkinek el kell olvasnia, mielőtt meghal. Nem fejeztük be, nem bírta hallgatni. Végül már csak az Aftenposten ingatlanrovatát olvashattam. Csendes utcára néző, háromszobás, teraszos lakás meg ilyesmik. Az apróhirdetések megnyugtatták. Menj el, nézd meg, nógatott, és én elmentem lakásnézőbe, majd részletesen leírtam neki a szobákat, a teraszt, a beeső fényt.”

Linn Ullmann

Amiért a bejegyzést írtam az utolsó három sor. Érdekes, vannak dolgok, amik kifordulnak szerepükből, jelentésükből, s valahogy mégis hatnak, segítenek. Kinek ez, másnak meg amaz.

November

Kimentem a házba szombat reggel, aztán ma hazamenekültem. Elkészült a fogam, s hogy is mondják:"a műtét sikerült, a beteg meghalt". Finoman szólva szoknom kell, az utóbbi két hét nagyon sok volt nekem, s valami a levegőben is van. Én nem vagyok vérnyomásos, azaz alacsony inkább, hát ma ezt nem mondhatnám el. Azt tudom, érzem: feszült vagyok, az agyam dobol, csak feküdnék, aludnék.

A fotók tegnap kutyajátszatás közben készültek, míg az akkum le nem merült, mert ugye Murphy úr mindig dolgozik, a töltőm itthon maradt.

Pókolatok

Csak úgy

Egyszer, egy idősebb Cherokee bennszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól:

„Harc dúl bennem… egy szörnyű háborúskodás két farkas között.

Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjazást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót.

A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.

Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben”

A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját:

„Melyik farkas fog győzni?”

Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte: „Az, amelyiket táplálod”

 

Csak úgy

 Nyitott tenyérrel szeretni

Egy gondoskodó személy egy pillangó küzdelmét figyelte, amint épp a bábból próbált kitörni. Gyengéd kézzel, segítőkészen meglazította a szálacskákat, melyek így egy nyílást formáltak. A pillangó könnyedén kiszabadult, ám csak verdesett a báb körül, képtelen volt elrepülni. Ez a gondoskodó személy nem tudta, hogy csak a születéssel járó küzdelem során erősödnek meg a szárnyak annyira, hogy repülni lehessen velük. Így hát a pillangó a földön töltötte rövidke életét, és soha nem ismerte meg a repülés szabadságát, sosem élt igazán.”

Úgy hívom ezt: nyitott tenyérrel szeretni. Ez a tudás lassan érlelődött meg bennem, a fájdalmak tüzén és a türelem vizein át jutottam el hozzá. Még ma is tanulom: fel kell szabadítanom, akit szeretek, mert ha belekapaszkodom, csüngök rajta és állandóan ellenőrzöm, épp azt veszítem el, amit megtartani szeretnék.
Ha egy szeretett lényt igyekszem megváltoztatni, mert úgy érzem, tudom, hogy milyennek kellene lennie, akkor megfosztom őt egyik legértékesebb jogától: attól, hogy felelősséget vállalhasson saját életéért, választásaiért, életmódjáért. Valahányszor ráerőszakolom valakire az akaratomat vagy uralkodni próbálok felette, megfosztom őt attól, hogy a növekedés, az érés folyamatában kibontakozhasson. Birtoklási vágyammal megrövidítem és korlátozom őt, bármennyire szívből jövők is a szándékaim.
A legkedvesebb óvó szándékú tetteimmel korlátozhatom és megsebezhetem a másik embert, és a túlzott védelem és gondoskodás minden szónál ékesebben ezt üzeni neki: „Képtelen vagy gondoskodni magadról. Nekem kell gondoskodnom rólad, mert az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős.”
 

Amint tanulom, nap mint nap gyakorlom, már képes vagyok ezt mondani annak, akit szeretek:

Szeretlek, értékellek, tisztellek és bízom abban, hogy lesz erőd azzá válni, amivé lehetőséged van – ha nem állok az utadba. Szeretlek annyira, hogy szabaddá tudlak tenni, és egymás mellett mehetünk örömben és szomorúságban.
Meg fogom osztani veled a könnyeket, de nem kérem majd, hogy ne sírj. Ott leszek, ha szükséged lesz rám, átölellek és megvigasztallak, de nem nyúlok a hónod alá, ha már egyedül is boldogulsz. Veled leszek magányodban és gyászodban, de nem veszem azt el tőled. Igyekszem nem csak a szavaidra figyelni, hanem arra is, amit mondani akarsz, ha nem is mindig értek egyet veled.
Lehet, hogy néha dühös leszek rád, de akkor ezt igyekszem őszintén elmondani neked, hogy ne bánjam különbözőségünket és ne idegenedjek el tőled. Nem lehetek mindig melletted, nem ügyelhetek mindig a szavaidra, mert néha magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm. De ilyenkor is annyira őszinte leszek majd veled, amennyire csak képes vagyok.

Tanulom, hogy ezt mondjam, nemcsak szavakkal, hanem azzal is, ahogyan másokhoz és magamhoz viszonyulok – azokhoz, akiket szeretek, akik fontosak nekem. Ezt hívom hát nyitott tenyérrel való szeretésnek.
Időnként még ma is nehezemre esik, hogy ne nyúljak a bábhoz, de már sokkal kevésbé, mint régen.

Ruth Sanford

 

S még mindig egy vers

Sárközi György: Hajnali tájon

Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra sulytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólítom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.

Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalika és liliom,
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.

Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.