"Egy nagy, szögletes kályha vöröslik a szobában. Annyira ég
benne a tűz, hogy belepirul a kályha, de nemcsak a kályha, a csöve is,
különösen az alsó könyök.
Amikor elalszik a petróleumlámpa, a plafonon látni lehet,
ahogy táncol a tűz. Hajladozik, ugrándozik, dől erre, dől amarra, hol
felerősödik, hol elhalványul. A kályha pedig dörmög a tánchoz valamit, mert
amúgy mit érne az egész? Ha nem kísérné ének a táncot, csak ugrándozás lenne,
semmi egyéb. A kályha dörmögését duruzsolásnak nevezik, és ez csak télen
hallható, amikor odakint megkeményedik az idő szíve.
Amikor a kályhákból radiátor lesz, a dunyhából paplan, a
hóban nem puhulnak meg a hangok,és nem táncol lámpaoltás után a tűz. A duruzsolás
meghal, és az idő szíve, ahogyan a mélyhűtőbe rakott kacsa húsa, kőkeményre fagy."
Faludi Ádám
Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a világot? c. könyvéből idéztem - ismét. Már egyszer írtam róla, s újra elolvastam. Számomra a gyermekkorom, mese és varázslat, valahol egy letűnt világ, s amit Csillagosi a blogjában fotókon hoz elénk azt a világot idézi szavakkal.
