S még mindig egy vers

Sárközi György: Hajnali tájon

Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra sulytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólítom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.

Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalika és liliom,
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.

Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.