Monogramos párna

"Miért tart sokkal tovább a monogramos vászon nemű, mint a sima? Úgy alszom el, hogy azokra a parasztházakra gondolok, ahol ezeket a lepedőket használták születéskor és szerelmeskedéskor, ezekkel takarták le a holtat, és nap mint nap ezeken zuhantak álomba  a kimerítő munka után. Kőkádakban mosták kézzel, szél szárította, és ha eleredt az eső, gyorsan lepakolták őket a kötélről. A díszes monogramokat a tűz fényénél hímezték rájuk, amikor a lány házasodni készült. Legtöbbje „túl jó” volt hozzá, hogy elhasználják, inkább őrizgették az armadio polcán, babérlevéllel, levendulával illatosítva."

 Frances Mayes

Molnár Anna volt a nagyanyám, az ő stafírungjából maradt meg a -hitem szerint már az egyetlen fellelhető- párnahuzat. Amikor Frances Mayes könyvét olvastam gondoltam párosítom a kettőt. S amin oly sokszor elgondolkodom: hazánkban oly sok külföldi vásárolt házat, élnek is itt, amikor parasztházat kerestünk a falvakban, szinte a legtöbben beléjük futottunk. Köztük egy sincs, aki megörökíteni az itteni letelepedés, házvásárlást  és a mindennapok élményeit? Vagy csak az én figyelmemet kerülte el? Vagy...????

Mese

A fotók két helyszínen mesemondás közben készültek. Vendégünk mesélő öregeket, pásztorokat keres - falvakban. Mondta, úgy érdeklődjünk van-e nótás kedvű, nótás kedvű és vidám 75 éve feletti pásztorember a környéken. Lehet, hogy nem pásztor, de mesére kapható is lehet, szerinte sokan rejtenek még kincseket magukban. Ha akad ilyen nálatok, írjatok nekem, elküldöm az úr email címét. (Bocs, nem akarok nevet kiírni, nem akarom, hogy a blogomra találjanak. Lehet, hogy  fel is ismeritek őt.)

Új bejegyzés

Új bejegyzéssel készülök már napok óta, csak amikor olyan fáradt az ember, hogy örül, ha elfekszik, csak amikor olyan feldúlt, hogy forognak benne a szavak, nehezen szólal meg. Pedig lenni mondani mit. Majd talán délután, talán holnap.

A vendég

Íróvendégünk volt. Meséi líraiak, mélységeket nyitnak meg, s valami csodálatos világot sejtetnek. A mesék díjat nyertek. Messziről érkezett közénk szerzőjük, s benne egy csodálatos EMBERT ismertem meg. Ismertünk meg mindannyian, akik a találkozók részesei voltunk, s elsősorban a gyerekek. Akik ízelítőt kaphattak egy rokonnyelvű másik országból, annak kincseiből, egy író elindulásából, élményeiből, alkotómunkájából. S mindezzel sok-sok szeretetet, ölelést, dedikáláskor személyre szóló ölelést, kedves szót.

A gyerekek is hoztak: egy-egy mese eljátszását, mozdulatokkal, gesztusokkal, de átjött belőle a megértés, megérzés, s a folytatás igénye.  S az író számára: szavai értő szívekre, lelkekre találtak.

 

Tavasz az őszben, avagy a megbolondult évszakok

Remélem, hogy ezek a képméretek is visszaadják az aranyeső virágzását. Vagy aranyvessző? A szomszédunké, lent sétáltunk  a kertben, őszi leveleket fotóztam volna, nézem az ágakat, sárga virágok! A lombozat őszi vörösbe öltözötten, s nyílnak a tavasz virágai!

Az utolsó fotó viszont már az ősz előhirnőke: a diófán egy-egy ág már sárgába öltözött. Nem is sárga, ez aranyág!

Egyik szemem..

Sokat foglalkozom mesékkel, sokszor jönnek fel bennem a hétköznapi beszédben is mesei fordulatok. Unokámnak szoktam mondani, hogy "világszép". A féléves pici lány gondolom a ritmusát érzékelte, nagyokat kacagott a szóra.

Ma jött egy telefon, az egyik könyvtár igazgatója jelentkezett be: nyugdíjba ment, most aztán sokat tudunk beszélgetni. Viszem le a macskát sétálni, újabb hívás. A sajtótól köszönt el valaki. Mondom neki sajnálom. Lesz helyette más...- vigasztal. Tudom, nincs pótolhatatlan ember, s az ajánlott kolléganővel is jó a kapcsolatom. Mégis. Évek együtt munkálkodása van mögöttünk, tudtam, hogy rá számíthatok, s milyen témákban. Változtatok a szavaimon: egyik szemem sír, a másik nevet. Így köszönünk el, érzem elcsuklik a hangja.

S így is érzem: az egyik szemem sír, a másik nevet!

"Fehér rózsa, Mária"

“Fehér rózsa Mária engem Jézus találjon

Szent szívéből szeressen

szen vérével megválcson.”

1900, Berzence

Budaházi Éva blogjából kerestem, másoltam az idézetet(hogy a kezemben lévő könyvből: Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék) idő híján ne kelljen bemásolnom az imát., s egyben ajánlanám azoknak, akiket érdekel ez a szellemiség. 

Szeretem fotózni az útszéli kereszteket, amikor elporlad a homokkő, s csak sejteni engedi mit rejt. Ezek a fotók szőlőhegyeken készültek. A környezetük sejteti a hajdani megbecsülést, ma már romjaikban, de még állnak.