Sokat foglalkozom mesékkel, sokszor jönnek fel bennem a hétköznapi beszédben is mesei fordulatok. Unokámnak szoktam mondani, hogy "világszép". A féléves pici lány gondolom a ritmusát érzékelte, nagyokat kacagott a szóra.
Ma jött egy telefon, az egyik könyvtár igazgatója jelentkezett be: nyugdíjba ment, most aztán sokat tudunk beszélgetni. Viszem le a macskát sétálni, újabb hívás. A sajtótól köszönt el valaki. Mondom neki sajnálom. Lesz helyette más...- vigasztal. Tudom, nincs pótolhatatlan ember, s az ajánlott kolléganővel is jó a kapcsolatom. Mégis. Évek együtt munkálkodása van mögöttünk, tudtam, hogy rá számíthatok, s milyen témákban. Változtatok a szavaimon: egyik szemem sír, a másik nevet. Így köszönünk el, érzem elcsuklik a hangja.
S így is érzem: az egyik szemem sír, a másik nevet!
S kívánom ez maradjon is így!
VálaszTörlés