Napok

A csutakolás. Volt előcsutakolás, aztán van jelen csutakolás. Mindennap, mindenhol.  Reggelente nem értettem miért szakadnak le a karjaim, rájöttem. Pedig mióta mindennap van, azóta nem kell akkora erőbedobással felmosni, lemosni. A kimosást intézi a mosógép, gőzerővel. Nekem marad a vasalás, no de az aztán alaposan.  Még van két napom, s aztán áttérhetek a heti fertőtlenítésekre, a nem napi ágyhuzat, pizsama, s törülközőcserére. S ki érti ezt,  egy nap kimaradt a betegszobában, s másnap már ott vonultak, bújkáltak, s előtünedeztek  a porcicák! Ott ahol egy ember fekszik, bútor alig van, naponta felmosva, kimosva, lemosva.

Aztán jött a tegnapi nap, a csúszkálásé, a térdreesésé miközben az ügyeletre mentem némi elsősegély segítő gyógyszereket feliratni, kiváltani. Az autók útja rendben volt, csak oda kellett eljutni, onnan kellett eljutni, s néh a szokások rabjaként odalépünk, ahol könnyebbséget remélünk (fűre), s éppen akkor csalatkzunk, s esünk térdre.  Ha valaki nem tud aludni, főleg, ha egész napja a bentlétről szól, szörnyű neki. Ha egyéb rosszullétek nehezítik az életét, még rosszabb. Segítettek rajta, a távollétében. Köszönet az ügyeleten dolgozó orvosnak. S máris könnyebb lett az életünk, nemcsak neki, az egész családnak.

Közben rágom, rágom ezt a csatornakiosztást. Előfizessek-e heti két napért 2-3 ezer forintos kiegészítő csomagokra? Egyetlen, értsd egyetlen!!! csatorna miatt. Néha megnézem milyen adásokról maradok le, s látom, olyan mértékű az ismétlés, felesleges lenne. Csak kicsit sajnálom. Jó volt más országokban, más tájakon járni, bekukucskálni otthonokba, velük együtt felújítani, átalakítani, kertészkedni.  Ennek azt hiszem évek után vége.

Viszont beiratkoztam biokertész tanfolyamra. Februárban indul a kezdő csoport, remélem nem a háznál értesítettek,az  most kicsit hanyagolva lett. S éreztem egyből a lelkemen a hiányát. Nehezen törtem be  a kétlaki életmódra, a kijárásra, de már részemmé vált. Már odatartozom, érzem is itthon. Itthon és otthon, otthon és itthon.

S egy könyv, A KÖNYV, amit  szabad perceimben olvasgatok, szétszakítva, tördelve, de van mihez nyúlni, miben elmerülni, hova elutazni, kikért aggódni, egy más világba átlépni. Ezen  a gépen nem tudom linkelni mit írnak róla.

Ma

lesz  a beültetés napja. Fiam az előzetes kezeléseket meglehetősen rosszul viselte. Szoktam emlegetni a könnyeit ejtő doktornőt. Nem volt véletlen, még egy évvel az ő fiának beavatkozása után sem. Kértem, könyörögtem neki fel ne adja, mert lesz jobb is. Bíznia kell. Meglátjuk... Bízzunk benne.....

Hogy is van ez?

Beszélgetek egy anyával, aki mellékesen orvos. Az ő egyetemista fiának is volt őssejtbeültetése. Folyik a könnye. A "gyermek" már túlvan, jól van, már emlék az egész beavatkozás,  a túlélés, a gyógyulás, az izgalom. (Emlék? Máig fájdalom. S az egyéb körülményekről most nem is szóltam.)

Említem kisebbik fiamnak. Megjegyzi lazán, hogy a kezelések fájdalommal járnak, a rákos betegek gyógyulása fájdalommal jár. Megdöbbent az érzéketlensége avagy ő a reális? (Onkológiai betegekkel is dolgozik, a lelket tartja bennük.)

A betegünknek ma kezdték a kemoterápiát. Ő ennek várható következményeitől is kiborult, most már lelkileg felkészülve vállalta. A következő lépés (lásd fenn) részleteivel nincs tisztában. Gondolom az orvosok úgyis felvilágosítják. Remélem. Én egyenlőre nem akartam. Nekem marad a szervezés, a tisztogatás stb. Ez sem lesz kevés, én ettől félek, hogy bírom, nincs segítségem. Majd fizetek, ha kell takarítónőt, ápolónőt. Ha már egyedül nem bírom, ha már erőm fogytán lesz. Nekem sem könnyű.

S a nagyobbik fiam csak kérdez: miért kapta életében ezt a sok fájdalmat, betegséget? Mit lehet erre mondani? Kinek-kinek hite szerint....