Már írtam a teakör egyik menyéről, a végre útnak induló életről, akiről az anya bekattanása miatt el kellett búcsúzzanak. Fájdalommal, de mérlegelve, hallgatva az orvosokra.
Sajnos a búcsúzás is csak látszólagos gyógyulást hozott, hiába volt a nagyon melléálló kicsi és nagycsalád. Erősebb volt a betegtárs, az életétől elköszönő betegtárs hatása. Először még időben tudomást szerzett róla a környezet, de, ha valaki valamire elszánja magát nehezen téríthető el. Szemben mondta amit elvártak tőle, de titokban munkálkodott a saját célján. Célján? Azt hiszem az pozitív. Itt a negatív elképzelés volt az úr, de az aztán utat és módot talált minden felsőbb orvosi vizsgálat, diagnózis és biztatás ellenére. S a hétvégén végleg hazatérő anyuka, a következő hetet már egy új világban köszöntötte. "... mert elmenni könnyű, de maradni, várni és élni, nehéz."
Az emberben néha bent szakadnak a szavak....
A bejegyzés többhetes, azóta beszélgettünk a nagymamával. A múló napok kezdik átértékelni a veszteséget. Kirajzolódik a betegség, a teher, amit viselt, amit viseltek volna, ha gyógyíthatatlanul köztük marad. A fájdalom lassan halványul, mert ki tudja a sors miért így írta az eseményeket? Csak az emlék marad velük örökre, a szép napok, s a lehetőségek elszalajtott ígérete.
Ehhez nehéz hozzászólni. Van, aki minden erejével ragaszkodik az élethez. Aztán van ilyen is. Nem tudom hibáztatni, a lelki betegségeket sokszor alábecsüljük, pedig itt a példa, hová vezethetnek. Sajnálom a családot.
VálaszTörlés